H. Kerecsényi Edit: Néprajzi Közlemények 13. évolyam, 3-4. szám - A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Budapest, 1969)
b/ A méhes berendezése Az itató : A méhes - mind az épület, mind a szabadon álló méhes - legfontosabb tartozéka az itató. Vidékünkön minden olyan méhészgazdánál megtaláljuk, ahol a közelben patak vagy más állandó viz nincs, sőt gyakran még akkor is, ha van ilyen a közelben. Az itató a régimódi méhészeknél régtől fogva többnyire fából faragott kisebb-nagyobb vályú, 29 melyet 30-70 cm magas lábakra szoktak helyezni. A vizre szalma- vagy nádszálakat, néha vékony kis léceket vagy deszkát helyeznek, hogy a méhek bele ne fulladjanak. Szabó János öreg letenyei majorgazda virágokat is tett az itató vizébe. Előfordult Letenyén és Zalamerenyón az is,hogy háborúból visszamaradt katonai sisakot, illetve csorba cseréptálat használtak erre a célra, de ez ritkaságszámba ment, mert az itatok tisztaságára általában minden gazda kényes. A cementvályut vidékünkön nem kedvelik. Ezt az alábbiakkal indokolják: "... A tőfavályu azért jó, mert az vizzel beivódik és a méhek szivják a fából azt a vizet, nem szállnak a vizre, mert ha a vizre szállnának,akkor elfulladnának. A cementvályu azért nem igen megfelelő, mert az nem szivja fel a vizet, mint a fa. Abba mindig bele kell rakni apró gallyat, hogy ha a méhecske rászáll a gallyára, ne fulladjon el a vizben." Ujabban már a korszerűen gazdálkodó falusi méhészeknél megtalálhatók a szakkönyvekben ismertetett legkülönfélébb itatok.*^ Ezeket csaknem mindig házilag készítik el, s igy gazdájuk ötletességét, ügyességét dicsérik. Ilyen a 46. ábrán bemutatott, fára szerelt csöpögtetós itató , valamint a hasonló elv alapján működő magyar szent miklósi darab, melynek tartálya kis boroshordó, amelyből a lassan csöpögő viz az alája fektetett ferde, lécekkel tagolt deszkán lassan szivárog lefelé. Külön figyelmet érdemel a zalaszentbalázsi Bakonyi