Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)

A kukorica termesztése

csuhéj egyik felét és egészen a Csornájáig lerántja, és a csomához szorítva átmarkolja. A második kezével megmarkolja a csövön maradt csuhéjt, s azt is lerántja. Majd a hehúzott csuhéjt az egyik kezével átmarkolja, és a csomához szorítja. A másikkal a csövet átmarkolja és letöri a Csornáról. Nem mindig jön le a csuhéj. A fosztó a maradék csuhéjt több részletbe összefogja, és a csőről lehúzza. Egyes kukoricafajtának és egyednek a csomája vastag és nehezen törik. Az ilyeneket más fogással, — esetleg a térdükön — törik le. Rendes körülmények között, amikor a csövet letörik, akkor az alsó, a csuhéjt összefogó marok felfelé néz. Ha így nem törik, akkor a csövet vékonyabb felével lefelé fordítják, és a felfelé néző markuk alsó felével igyekeznek letörni. Ha még így sem sikerül, akkor nekifeszítik a térdüket, s úgy törik le. Ha törés után a csőnek csak rövid s nagyon erős csomája marad, azzal rendszerint fosztáskor nem boldogulnak. Ilyenkor a csuhéjt csomáról részletekben tépik le. A cső lefelé néz, és a marok alsó részével tépik a csuhéjt. Különösen a putyi kukoricáról nehéz lehúzni a csuhéjt. Ha a cső kinő a csuhéjból, akkor a cöveket a cső és a csuhéj közé szúrják, és úgy rántják le a hajat. Ezt annyiszor megismétlik, ameddig szükséges. A csövön maradt csuhéjt azután átmarkolják, s azt már egyszerre rántják le. A cövek fosztás közben sokszor kiesik a tenyérből. A fosztó — amikor szükség van rá — egy rántással a tenyerébe kapja. Azok a fosztok, akik nem használnak cöveket, a cső felső végét kétmarokra fogják. Szétfeszítik csuhéjt, s először az egyik s azután a másik feléről lerántják. Amint a csuhéj összeszaporodik, öllel összeszedik és odaviszik, ahol összerakják. Régebben boglyába rakták. Ennek kerek feneket készítettek. Először körbe, karikába rakták, majd a közepét telehordták. Amikor a derekát megrakták, az egyik rakó felment a tetejére. A földről föllükték az öllel odavitt csuhéjt. A boglyarakó kezével igazgatta, lábával taposta. A deréktői kezdve összefele rakták. Amint kihegyesedett, másikat kezdtek. A boglyákat szárral körülálligatták, hogy a szél a csuhéjt el ne vigye. Fosztás után szárból kúpot raktak a boglyára. A boglya mellé 1—2 sor kévét állítottak. Az alsó sorra még egy sort állítottak. Azután az egyik rakó felment a boglyára. A kévéket a társa adogatta. Ha nem értek össze a kévék, akkor pár kévével befogatták. Eleinte a kévék címeres része lelapult, és a vágott fele emelkedett. De amint a rakó a sorokat összébb húzta, a kévék vékonyabb részei egymásra kerültek, s a kúp közepe elkezdett emelkedni. Minden sor után mind jobban s jobban emelkedett a közepe, s végén hegyes lett a kúp. Majd összeölelték és összekötötték. Sokan így hagyták. Egyesek pedig 2—3 kévét a földön két kötéllel összekötöttek, és a kévék köteleit kioldták. Feladás után a kúp tetejére húzták és eligazították. Ezt is papnak hívták. Ujabban kazalba rakják a csuhéjt. Téglalap alapú, szegletes sarkú kazalt raknak. Űgy készítik, mint a szalmakazalt, csak kisebbre kezdik, és nem rudassal, hanem öllel hordják. Először a túlsó végét rakják fel a gerincig. Azután lépcsőzetesen rakják felfelé, miközben a másik végét nyújtják. Amikor a teljes hosszúságot elérik, az alacsonyabb végét is felrakják. Eleinte a földről, később a kocsiról rakják. A kazalt is körülálli-