Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)

A gabona termesztése

Kocsival nyomtatáskor kevesebb a törek. Kétféleképpen törekeltek. Az egyik eljárásnál az ágyás belső szélénél kezdték el. Körös-körül, az ágyás külső szélre karimára (XII. t. 4.), azután kisgereblyével csomóba húzták. A másik eljárásnál a gereblyés az ágyás egyik felén kezdte lehúzni a töreket. Amikor a gereblyére rásokasodott, az egyenes karimát otthagyta, és átment az ágyás másik oldalára. Ott is lehúzta akkora darabról a töreket. Ezalatt villástársa az előbbi karimát lejjebb hajtotta. Azután helyet cseréltek. Amikor kétoldalt a szalmakarimához értek, a villás a töreket szélnek hányta. Az ágyás alsó részén a két egyenes karimát egybeszakították, egybefogták. Innen az ágyás szélén levő szalmakarimához húzták, s szélnek vetették. Egyesek jobban szerettek lóval nyomtatni, mint kocsival. Szerintük a lóval nyomtatás nem kínozta úgy meg a lovakat. A kocsival való nyomtatáskor ugyanis csak a külső ló húzott. Azonkívül a kocsit is nyűtte. A lóval nyomtatott szalma jobb takarmány, mert jobban összetört. A kocsi a szalmát hosszúra hagyta, csak a fejet sodorta ki. Amikor a lovak az ágyást járták, az emberek is dolgozhattak rajta. A kocsival történt nyomtatás több karosmunkával járt. A kocsival viszont haladósabb volt nyomtatni, mint lóval. Magános embernek is célszerűbb volt kocsival nyomtatni. A Vásárhelyi pusztán is — mint országszerte — a nyomtatók igen féltek a medvétől, a medvefogástól. Ezért beágyazáshoz csak akkor fogtak, ha ,,az idő megengedte". Ha felhők gomolyogtak a fejük felett, mondogatták, „Nyúttya a medve a lábát!" Nyomtatás közben előfordult, hogy ,.gyütt az idő!" Ilyenkor, ha volt idejük, az ágyást a szérű szélén vontatóba rakták. A szemet is garmadába tolták, vagy kisebb csomókba rántották. A megázott szemet is nehéz volt megszárítani, mert nem járta át a szél. Eső után újra kellett csinálni a szérűt. Az igazi medvefogás az volt, amikor egészen beleverte az eső az ágyást a szérűbe. A szérűbevert ágyás szárítgatása nehéz és kínos munka volt. Ilyenkor az ágyást széthányták és elteregették. A sok herce-hurcával megszárított gazt újra beágyazták. Amikor szikkadásnak indult, ötszörhatszor fordítottak, míg a ló rámehetett. Leggyakrabban akkor fogtak medvét, amikor a második, vagy harmadik ágyást nyomtatták. Ha akkor fogtak medvét, amikor az ágyást már megfordították, akkor a szalmát összehányták és a szemet alátolták. Eső után a szalmát lehányták. Ha nedves volt a szem, elteregették és megszárították. A megázott gaz nyomtatása háromszor annyi időbe került, mint a szárazé. A medvét fogott gaz nyúlt, tokús lett. Tokiászban maradt a szem. A sokat nyomtatók örültek az esőnek. Nem lehetett nyomtatni, és kialudtak magukat. „Möggyűn a szömünk gyümölcse!" — mondották. Bár a medvefogás, medvét fogtunk fogalom ismerős szerte a pusztán, mégis nagyon keveset tudtak arról, hogy amikor nyomtatás közben esőt kaptak, miért mondták azt medvefogásnak. Szántay István magyarázata a legkézenfekvőbb. Szerinte amikor az eső az ágyást a szérűbe verte, az a medvefogás. Ekkor azt mondták: „Medvét fogtunk!" Amikor aztán nagy herce-hurcával szárítgatták a gazt és nagy keservesen nyomtatták tovább,