Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)

A gabona termesztése

A szérűt a rakotmány közelébe sem készítették, mert a nyomtatásnak tágas hely kellett. Rendszerint a magasabb fekvésű s egyenletes felszínű helyre esett a választásuk. Ugyanis a szérűn a mélyedéseket nem lehet betölteni, mert föltörik. A kész szérűt sem lehet reperálni, mert akárhogy is locsolják a javítást, amikor a nap megsüti, felperdül a széle, azután pedig feltörik az egész. A hely kiválasztásánál nemigen vették figyelembe, hogy az füves-e, vagy tarló. A tarlón azonban nehezebb szérűt csinálni. A gyöpön szívesebben csinálják, mert nem kell neki annyi víz és járatás, s azonkívül jobb is a gyöpön készült szérű. Azt azonban tekintetbe vették, hogy a szélnek ne állja semmi sem útját, a tarlóról könnyen meg lehessen közelíteni, és a rakomány se legyen messze tőle. Először kótert csináltak. Ez 6 oszlopon nyugvó, szalmatetős tákolmány volt. Azért volt rá szükség, mert a tanyából nem lehetett szemmel tartani a szérűt s a garmadát. Mindig volt valaki, aki a szérűre vigyázott. Ezt szűrűpásztornak hívták. A szérűpásztor rossz idő esetén a kóterbe húzódott. Jó időben pedig a részes munkások háltak benne. Esős időben azonban a részesek az istállóban tartózkodtak. A kóterbcn volt a helye a rostának s a nyomtatásnál használt kéziszerszámoknak is. A kótert a következőképpen készítették. A tanya körül mindig hevert néhány földből kivett, gyökeres, ágas-bogas végű fatörzs. Hat ilyen derekat leállítottak. Az ágaikra keresztbe két hosszabb s arra két rövidebb rudat helyeztek. Ezekre szalmát raktak. Az oldalát vagy szalmával, vagy szárral rakták be. A szérű felőli oldala nyitott volt. A szérű közepébe egy karót szúrtak. Rákötötték a kocsikötő kötelet. A kötélre 12 lépést mértek. Ez lett a 12 öles átmérőjű kör sugara. Azután a szérű szélét 4—5 lépésenként kaszadarabból készült szűrűnyesővel megjelölték. Egy kis darabon kinyesték. Megjegyezzük, hogy a kocsival való nyomtatáshoz nagyobb szérűt csináltak, mint a lóval való nyomtatáshoz. A szérűt nem kaszálták, hanem szérűnyesővel s kikalapált, megreszelt vaslapáttal nyesték. A gazda, vagy az elsőrészes a kinyesett jeleket nyesővel, lapáttal összekötötte. A többiek azután egymás mellett haladva nyesték a szérűt. Ha többen voltak, akkor 2—3 helyen kezdték a nyesést. Később a kinyesett terület összefolyt, s azután egysorban haladtak tovább. Amikor a szérű másik oldalán férőhely hiányában felszabadult egy ember, az pucolta a szérűt. Ritkább fogú gerebjével (V. t. 3) szedte össze a nagyját. Egy oldalra kezdte a gereblyélést. A nagyobb gyöptuskókat a gereblye hátával összetörte. Ha szél fújt, akkor mindig szél fölül. — a szél segítségével — kezdték a gereblyélést. Ha a gereblye előtt a fű megsokasodott, akkor kis csomókba összehúzták. Azután kasokba (V. t. 6) szedték. Arra vigyáztak, hogy a földet ne vigyék el. A gereblyés azután még egyszer sűrűbb fogú gereblyével ugyanúgy áttisztította, s végül a gereblye hátával elegyengette. A kipucolt szérűt kocsikra tett félfenekű hordókból, kádakból, dézsákból (V. t. 8) nem is egyszer jól meglocsolták. A kocsi a szérű közepén állt, és a földről locsoltak. A szérű egyik szélén kezdték el. és sorba haladtak. Hátrálva haladtak, hogy ne tapossák fel a szérűt. Ha erős szél fújt, akkor szél alá csaptak. A vizet jól szét kellett szórni, teríteni, nehogy