Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)

A kukorica termesztése

módon hány. Ha az előző barázda fenekére hányja a szemet, akkor felemelt kézzel dob. Ha az eke után hány, akkor leeresztett karral hullajtja a szemet. Egyesek az eke mellett haladva hányják a szemet a barázdába. Ez azonban nem tökéletes munka. A barázda fenekére hányt szem nem egyvonalba esik. Ezen néhányan úgy segítettek, hogy egy facsűvet erősítettek az eke szarvára, s abba hányták a szemet. A csövet deszkából készítették. Zsineggel, dróttal kötötték fel a jobboldali ekeszarvára. A szántó ember a cső szájába hányta a szemet. A cső vége közel járt a barázda fenekéhez, hogy a szem ne ugorjon szanaszét. Különösen régebben elég gyakran szántottak két-három igával. Szükségből az egyik szántó hányta a szemet a barázdába. Ilyenkor a két eke közel járt egymáshoz. Sokszor az első barázda nem hánytak, mert nem lehetett jól kapálni, és legtöbbször satnya marad a kukorica. Ha a széjjelszántásnál az első barázdába is vetnek, akkor a második ekés vet. Az ekéje elé hányja a kukoricát, az első eke barázdájába. A következő fordulóban nem vetnek. A harmadik kerülőnél az ekék helyett cserélnek, s most meg az első ekés hányja a kukoricát az ekéje elé. A negyedik kerülőnél az iga ismét helyet cserék s a második ekés vet. Ezután ismét egy üres járat következik. Az iga azért cserél helyet, hogy mindik ugyanaz hányja a szemet. Szabály az, hogy a szemet három magház takarja, s egy ember vesse. De jobban halad a munka, ha két eke után egy hányó is van. Ekkor feltétlenül együtt jár a két eke. A hányó minden harmadik barázda fenekére hányja a szemet. Az első kerülőben az első barázdába hány az első eke után s a második eke elé. A második kerülőben a két eke után hány, s a harmadik fordulóban ismét a két eke közé. A negyedik kerülő üres járat. Az ötödikben az első eke előtt, a hatodikban a két eke után, s a hetedikben a két eke közé, a nyolcadikban pedig nem hány. A pusztán csak nagyon kevesen szántottak kettősekével. A nagyobb gazdák közül is csak kevésnek volt. Kettős eke után a szántó segítség nélkül igazán csak kényszerűségből vetett. Kezdéskor a két vas közé, a következő kerülőnél pedig az eke után hányt. A harmadik kerülőnél nem vetett. A negyediknél pedig újrakezdte. Ha az eke jól ment, akkor az ekés nyugodtan hányt. A szántónak a vonó igával volt sok baja. Ezért sokszor nem figyelhetett a hányásra. Ha nem a szántó hányt, akkor könynyebben ment a munka. Amikor a hányó a két vas közé vetett, dobálva hányt, amikor a vasak után hányt, akkor a hányás bármelyik módját alkalmazhatta. A pusztán a következőképpen vélekednek a barázdába hányásról. A szárazságot jobban bírja, mint a géppel vetett kukorica. A madarak sem tesznek benne annyi kárt. Ellenben a géppel vetett földből sok szemet kiszednek. Ha mélyen szántanak, akkor nem biztos a kelése. Ha hantos a föld, akkor nem tud a szem a hantok alól kibújni. Nem egyvonalban kel ki, és ezért lókapával nem előnyös kapálni. Ennek ellenére sokan a kukorica géppel való vetése elterjedése után is. sőt napjainkban is szívesen vetnek barázdára. Mondják, hogy Vásárhely alatt az egyik gazda felült a traktorekére, s onnan hányta barázdára a szemet, noha nem is egy vetőgépje volt.