Némethy Endre, Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 4. évfolyam, 1-2. szám (Budapest, 1959)

V.Dégh Linda: Az élő és a lappangó mesekincs

királyt, a király ment volna el ezt nem csinálta volna meg, lehet elpusztult volna katonaságával együtt ü, vaj mi, de igy minden verekedés nélkül vége lett a háborúnak. líáig es élnek ha meg nem hóttak. + + + 4 A két magnetofonnal felvett szövegnek még futólagos átolvastakor is nyomban szemünkbe ötlik, hogy a tartalom azonossága mellett mekkora a különbség az avatott mesemondd eleven, szinonimákban gazdag, dramatikus megjeleníti erejű, előadásmódja és a jobbára emlékezetére támaszkodó, elbeszélését a mese tartalmára korlátozd hagyományhordozó, alkalmi mesélő" kópzeletszegény recitálása között. Palkóné jdlismert, művészi mesemondó készsége még ennek a kis töredéknek az elmondásakor is megmutatkozott. Feltételezhető ugyan, hogy Palkó Józsefet némileg zavarbaejtette váratlan látogatásunk, s feltételezhető az is,hogy megszokott közösségben valamivel színesebben beszél, mégsem hisszük, bármikor is megközelíti az igazi mesemondók színvonalát. Nyelve is sokkal halványabban őrzi a székely dialektus gazdagságát, választékosabban igyekszik beszélni, modernebb kifejezéseket használ. Szövegében alig találunk párbeszédes részleteket. Meséje szürkeségén az öreg Zaicz szokásos bevezető formulája sem segít,noha a mese kezdete és befejezése logikusabb, mint Palkóné változatában. Míg ugyanis az utóbbiban a cigány, képtelenül és sután, csak ugy üzenget a királynak, a király pedig végül is megengedi,hogy a cigány háború után is király maradjon: az előbbiben a cigány csak a háború idejére ajánlja fel szolgálatait a kétségbeesett királynak, és a győzelem után - ahogy a mesei befejezés kivánja - elnyeri ugyan méltó jutalmát, király azonban nem maradhat. Palkóné Stilusa és előadómüvészete azonban elfeledteti a tartalombeli zökkenőt, - ami ismét csak a stilus rendkivüli jelentőségére figyelmeztet. Zaicz József repertoárjának ez a darabja hosszú ideig csak as unoka emlékezetében lappangott és így elkopott, letőredezett, de ami megmaradt belőle az alighanem hűségesen megőrizte a kérdéses mozzanatot. Palkó Józsefnek az a kitétele, hogy mivel a mesét régen hallotta, nem tudott "mindent belemondani", arra enged következtetni, hogy az AaTh 1640. mesetípusnak,amelyet az öreg Zaicz bizonyára teljesebb formában mesélt, már csak e motivumára emlékszik. Ez az időlegesen elfe-