Némethy Endre, Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 4. évfolyam, 1-2. szám (Budapest, 1959)
V.Dégh Linda: Az élő és a lappangó mesekincs
emberre vezethető vissza. Mind a hárman a régi Andrásfalván éltek,egymás szomszédságában, az úgynevezett "szegény-renden"; azok közé a szegények közé tartoztak, akik moldvai idénymunkávak keresték mindennapi kenyerüket. E három ember: Zaicz József (Palkóné apja és Andrásfalvi nagyapja), ennek fia, János, valamint László Márton. Adatközlőink bizonyságtétele szerint mindhárman oly nagy művészei voltak a mesemondásnak, hogy még a mezőgazdasági munkacsoportok is köréjük tömörültek. Hosszú időn keresztül ők voltak az andrásfalvi mesekincs letéteményesei és életbentartói.Mindegyikük igen sok mesét tudott - az öreg Zaicz egyesek szerint az év minden napjára tudott egy mesét -, és ezeket, hallgatói kívánságára, évtizedeken keresztül szakadatlanul ismételgették. Témáikat nemcsak tehetséges utódaikba, hanem az egész közösségbe beplántálták; akik Andrásfalván, vagy később Kakasdon mesét mondtak, vagy mondanak, nagyrészt a három régi mesemondó anyagából merítenek. A szájhagyományozásnak az a törvénye - mint ismeretes^ -, hogy mennél többen ismerik és reprodukálják a mesét, annál inkább módosul a formája, annál inkább bomlik fel motívumaira és epizódjaira, majd újul meg ismét:mennél messzebb szakad az eredetitől, annál inkább megváltozik. A hagyományban csak a témák, a mesevázak maradnak állandóak. Ha azonban a hagyomány láncolatának valamely mozzanatát megragadva, azt vizsgáljuk, hogy miként alakul a közvetlen utódok kezén egy korszak mesekincse: azt tapasztaljuk, hogy a módosítás egyéni szabadságát számos tudatos és tudattalan tényező korlátozza.Ilyen az egyén hagyománytisztelete, ragaszkodása az elődök példájához, ilyen a közösség konzervativizmusa és ilyen az a tacitus consensus , amely szerint a közösség? mesemondók egyéniségüknek megfelelően megosztoznak az öröklött anyagon. De kihat az egyéni alkotószabadságra az is, hogy a közösség passzív hagyományőrzői milyen módon őrizték meg a témákat, motivumokat, vagy azok töredékeit; az ilyen lappangó témák valamely kiváló mesélő száján bármikor újraéledhetnek. Erre enged következtetni az alább közölt példa is. Nyilvánvaló, hogy egyetlen közösségi mesekincs forrásai sem deríthetők fel teljesen és főként egyetlen forrás sem tekinthető kizárólagosnak. A kakasdi örökség sem származhatik csupán az említett három mesemondótól. Az újra meg újra napvilágra kerülő, már-már elfelejtettnek látszó, de időről-időre ismét uj életre kelő témákon kivül a közösségen kivül álló forrásokból is szivárog meseanyag a közösségi tudatba. A közösség kiemelkedő mesemondói repertoártjukba illeszthetik
