Némethy Endre, Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 4. évfolyam, 1-2. szám (Budapest, 1959)

V.Dégh Linda: Az élő és a lappangó mesekincs

az ilyen felujitott, vagy idegenből származó témákat is, amennyiben a közösség ezeket elfogadja: az ilyen új, vagy felújított mesék is tovább hagym^nyozódnak. A kiváló mesemondók közvetítése azonban ilyen esetekben sem marad el; ez is támogatja azt a felfogásunkat, hogy a mesetudomány egyik legfontosabb feladata a közösségi mesemondók egyéni analizise, hiszen az ilyen mesemondó nemcsak a hagyomány hordozó japánéin a közfelfogás szószólója is. A kakasdi hagyományátadás megfigyelése szempontjából szerencsés körülm'ny, hogy mindkét közó'sségi mesemondónk - habár maga is alkotó egyéniség - nem saját művének tekinti mesekincsét, hanem régi ör.kségnek: ké.izs'-gesen megmondják, hogy melyik mesét kitől, mikor tanulták. Palkóné 1949-ben, majd 1954-ben egy-egy meséje eredetére vonatkozólag teljesen azonos felvilágosítást adott. Legtöbb meséjét az említett három nesélőtől tanulta; van olyan is, amelyet, ha más-más formában is,de mindhármuktól hallotta. Az is előfordult,hogy másoktői, falubeliektől tanult olyan meséket, amelyek végeredményben a három andrásfalvi mesemondótól származnak. De tanult másoktól is. Egyik legkedvesebb meséjét például egy bukovinai gazdától hallotta, aki - Palkóné felszólítására - kapálás közben mondotta el azt. Egy másik meséjét egy cselédtársától tanulta, 14 éves korában. Palkóné tehát, mint minden mesemondó, passzív, recipiens korszakában, öntudatlanul is folytonosan tanult: élményszerűen rögződnek meg benne azok a témák, amelyek lelki alkatához közelállanak. Amikor később aktiv mesemondóvá lesz, és olyan közösségre talál, amely felfigyel rá^, emlékezetét és egyéni intuicióját a hallgatóság kontrollja és segítsége is támogatja. Az aktiv közösségi mesemondó már tudatosan keres uj meséket: tanul, ahol csak lehet, még mesekönyvekből is merít, hogy hallgatóinak érdeklődését kielégítse.Igy alakul ki saját repertoárja, amelyet a közösség mint ilyet ismer el, s amelyet a többi mesemondó tiszteletben tart.^ Ez a repertoár kétségkívül nagy szelekció révén keletkezik, hiszen egy-egy mesemondó műsora, bármennyire gazdag is, aránylag kicsi ahhoz a sok meséhez képest, amelyet életében hallott. Ezt az érdekes tüneményt aligha lehet pusztán azzal az általánossággal teljes egészében megmagyarázni, hogy a mesemondó "ízlése szerint" végezte a válogatást, hiszen ezt az ízlést magát is számtalan személyes és kollektív körülmény, hatás és kölcsönhatás determinálja. A repertoár kialakulása, egy-egy mese elfelejtése, elmerülése, felbukkanása, megifjodása: a mesetudomány egyszer talán pontosabban megvála-