Némethy Endre , Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 2. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1957)

Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsófolyása vidékének rétgazdálkodása

szakadt, a gulyát a szántóföldekre hajtották és a csutkát etették Tele.

198 Alkalmas helyen a gulyát cserjeleTéllel és gallyal is etették, ha »Inden más eleség fogytán rolt,

199 a tavaszi fü előtt pedig a fiatal nádat. A kutatott területen kőzTetlenül csak az uradalmi jószág teleltetéséről tudunk. A Tanyai öregek emlékezete szerint a 8o-as években még s határ északi részébe járt telelni a marha. Ezekre a helyekre csak a jégen lehetett bevinni s telelő jószágot. Nyáron különben sea lett volna érdemes oda bemenni, mert akkor még nád volt a terület nagyobb részén, az es alatt nőtt füvet nem lehetett legeltetni. Némelyik nagyobb gazda a tanyáján, vagy a tanyája mellett épített nagyobb akolban tartotta a jószágot a téli hónapok alatt, ugyanúgy, mint az uradalmak. A telelő akol is a tanya közelében volt. Leginkább téglalapalaku terület /5o-6o méter hosszú, 15 méter széles/, melyet magas dudvakeritéssel vettek körül. Az oldalánál hosszában egy szint építettek, melyet a fal és a másfél aéter hosszú falak támasztottak alá. A falát garággyának hívták. A szin alatti részen a fal mellett egy hosz3

zu jászol húzódott, ezen az oldalon magasabb és erősebb volt a garággya. A teteje leginkább nádból volt. Ezenkivül volt az akolban egy szabadjászol is, melyet a jószág körülállhatott. Mindkét jászol rendszerint dél felé nézett. Nyáron ezekben az akiokban nem volt semmi, csak télen tartották benne a jószágot. Takarmányt kétszer vittek be a mellettük telelő gulyások, A 80-I00 darab marha egynapra átlag két kocsi szalmát kapott: délelőtt és délután. Ennek nagyobb részét a földre hányták, a maradékot pedig a jászolba. A jószág evett is belőle, de sokat gyűrt maga alá. A gulyások állandóan az akol mellett tanyáztak egy kunyhóban, aég akkor is, ha közvetlenül a tanya mellett telelt a jószág. A jószág jól evett, egy ideig nem is fogyott le, csak akkor unt rá a szalmára, mikor a tavaszi szelekkel megérezte a fü szagát. Ilyenkor néha már szénát is kapott. Itatásra kihajtották őket az akol melletti kúthoz, ha nem volt bevezetve a kut vize az akolba. Tavasz felé nagyon nehéz lett az itatás ott, ahol kihajtottak. A jószág ivás után nem akart visszamenni: a majorból segítséget kellett hivni, hogy megakadályozzák a kitörést. A hidegben viselkedett a jószág legnyugodtabban, némelyik még a legnagyobb hóesésben sem ment be a szin alá. Az aklot egész télen nem takarították, az összegyűlt trágyát csak tavasszal hordták a földekre, vagy pedig az eső leáztatta falu garággyát fejelték vele.