Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 11. évfolyam, 1-2. szám(Budapest, 1966)

Takács Lajos: Berki pásztorok a Kisbalaton szigetein

tövére, és ahány pásztort csak össze tudtak hívni, mind húzták kifele* Néha bivallyal is próbálkoztak, sokszor mire kihúzták, a marha már megfulladt. Ilyen esetben még csak elszámolhattak valahogy vele, de ha az állat a pösébe sülylyedt, akkor "a gazdának csak a helyét tudtuk megmutatni: 45 méterre is lement, nem lehetett kiemelni* Esetleg bottal kitapogathatta. * De nemcsak a pösébe vesztek el a marhák, hanem időnként a pásztorok is tüntettek el egyet-egyet, ha szűkében voltak az elemózsiának. "Ha kellett marha, volt" - emlegette az egyik pásztor - "na, gyerekí" mondta Francia /a számadója/ bujtár koromba, "fogd meg ezt a bornyut!" Megfogtam és föl a fára* "De gombot a nyelvedre!" - megettük. Ha elfogyott és nem volt borjú, marhát fogtunk. Mikor jött a gazdája: Na, barátom a tehene megborjadzott, de bent./ti.i. a pocsolyásban/ és a borjú a rihonyába veszett. Vagy: a tehén a rihonya alá ment". A pásztorok és a betyárok A nehezen megközelíthetó szigeteken, ahová csak hajóval lehetett bemenni, sőt némelyikre még azzal sem, csupán nagy víz esetén, mert a zsombékos lápon, ami körülvette, még a hajó sem haladt át, a pásztorok háborítatlanul, minden ellenőrzés nélkül élhettek, illataik között sok idegen, lopott jószág is menedéket talált, amelyeket a betyárok hordtak át, akikkel a pásztorok barátságban és jó együttműködésben éltek. "Francia István, Bödör József, Vers Sándor, Nóvák József és Csacska István voltak itt a régi híres pásztorok" emlékezett vissza gyerekkorának idejére az egyik zalavári pásztor. "Ezeknek voltak kollegái, és ha azok megfogtak egy marhát, oda bevitték, oda elrejtették. Ezek voltak a betyárok rejtői, orvgazdái. Ott volt enni-, innivalójuk. A marhát levágták és megfüstölték a húsát." A berekbe idegen ember nem mehetett, "nem is tudott volna menni, ha csak olyan viz nem volt, hogy hajóval közlekedtek". "A berekbe kuss volt