Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)

GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - Utazásom leírása és naplóm 1845, 46 és 47/48 három esztendejében (Ford.: Gelley Andor) - Első rész

lyót hajítani, ahogy csak akarják, a mezőt határoló csatorna partjára mentem, és ott ibolyát és nefelejcset szedtem, kis csokorba kötöttem és Christine-nek ajándékoztam. — Mikor este hazamentünk, karomat nyújtottam neki és boldogan mentem, — borzasztóan rövidnek tűnt a visszaút, csak tartott volna az út az egész éjszakán át! - / [11/106] „Igen, igen, így jár, aki szerelmes" - mondod, kedves olvasóm, bárki is légy, „ilyenkor másra sem tudsz gondolni, mint kedvesedre — aztán egyszer csak kihűl a rövid szerelem, és csak szép emlék marad." — Talán igazatok van, elismerem, én akkor fülig szerelmes voltam - és azt hittem, hogy majdan Pestre fogom vezetni; - de ma már másképpen gondolkozom - de hallgassunk erről! nem vagyok próféta, és Isten tudja, hogy még mi fog történni! Amikor akkoriban holdvilágnál lenéztem a balkonról, vagy az Etsch partján sétáltam, akár hídon álltam, s onnan néztem a folyó habzó hullámaiba, csak rá gondoltam, és verseket faragtam. Halkan beszéltem magamban, „Óh Christine! ha tudnád, hogy mit érzek irántad, milyen jól esik szívemnek, ha közelemben vagy! - de ha nem vagy jelen, semminek sem örülök, minden holtnak és magányosnak tűnik körülöttem; mégsem merem neked feltárni titkomat, és szívemen könnyíteni." - Ennek még most is igazán örülök, hogy erősen elhatároztam, semmit sem mondok neki; erőt vettem magamon, és azt gondoltam: jöhet olyan idő, amikor megbánnám, hogy a leány fejét olyan gondolatokkal beszéltem tele, amelyek később nem teljesülhetnek. A következő vers tanúskodik akkori érzelmeimről. Egy meggyötört lélek kérdése a jósdálwz Bocsásd meg, te hatalmas szellem! Te láthatatlan! hogy merészen De mégis bizalommal telve — Járulok most elődbe: kérve, Add tudtomra, ki az, ki lelkem Nyugalmát elrabolja tőlem? Amelyet csak Te adhatsz vissza; - / [U/107] Ezt kérdem, válaszodban bízva. Mi az, mi nyugtalanít engem, S mégis megvidámítja lelkem? Mi vonz úgy a magányossághoz, Mely lelkemnek boldogságot hoz? Ki ejtett szívemen sebet, Fájdalmasat, de édeset? Mily kép, mi előttem lebeg? Mindenütt, mindig, este, regg'? Ki ez ifjú alak, e kedves, — Még alig múlt tizenöt éves, Éjjel és nappal csak őt látom, Szívem mindig csak érte lángol? Édes álmomban szól nekem, Heinrich! kelj fel és jer velem, S ha tudni akarod, hova, — A jósda ezt elárulja. -