Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)
BEVEZETÉS (Forrai Ibolya) - "A' szép szabadság..."
Bevezetés „A' szép szabadság.. Az 1848—49-es forradalom és szabadságharc hagyatékában külön értéket képviselnek a kortárs naplók, visszaemlékezések azáltal, hogy a történelem közszereplőinek egyéni tapasztalatait, gondolatait, vélekedéseit őrzik. Sajnos, a fellelt kéziratok egy parányi része kerülhet csak kiadásra, a könyvtárnyi anyagból pedig igen nehéz a válogatás. A Néprajzi Múzeum forrásközlő vállalkozása arra törekszik, hogy a történelemélményt szólaltassa meg. A vallomásos történetek közreadása hozzásegít a XIX. század és benne 1848/49 teljesebb képének megismeréséhez és megrajzolásához, emellett a közölt dokumentumok - mint kútfők, kortörténeti források — sokféle más feldolgozási lehetőséget is kínálnak a korral foglalkozó kutatóknak, hiszen a XIX. század egészéről és az élet minden szeletéről van mondanivalójuk. 1848 célkitűzései és tanulságai bizonyos tekintetben ma is időszerűek, s ezért időszerű e történeti örökség megidézése. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc százötven éves évfordulója jó alkalmat kínál a negyvennyolcas hagyaték újbóli számbavételére. „Negyvennyolcas idők" című forráskiadványunk második kötetében két kunsági földműves és két dél-dunántúli nemesi származású, jogász képzettségű „értelmiségi" szerző írásai szólalnak meg: Székely István fülöpszállási pusztabíró verses krónikája, Végh Bálint kisújszállási gazda verses „életirata", Noszlopy Antal, a somogyi kormánybiztos Noszlopy Gáspár testvérének „önéletrajza" - tulajdonképpen az 1849 áprilisától Világosig tartó időszak somogyi eseményeinek igaz története —, és végül Balogh Gábor ügyvéd, gazdálkodó szép viszszaemlékezése honvéd emlékeire. Az írások a szabadságharc bukása utáni évtizedekben keletkeztek. A Világos utáni években, évtizedekben tömegesen születnek az eseményeket szubjektivitással szemlélő, az országos pusztulásban az egyén szerepét vizsgáló-elemző írások, a néhol elmélkedő, máshol oknyomozó, vitázó vagy vallomásos módszerrel írt művek. A történelmi helyzetre jellemző, hogy szinte azonnal megindul a visszaemlékezések hulláma, amely a millenniumi időkig, öt évtized alatt szólásra bírja az idősebb nemzedék szinte minden rétegét. Emlékirat gyűjtőnévvel foglaljuk össze e tartalmi és formai tekintetben egyaránt heterogén munkákat, amelyeket mégis egységbe foglal a közelmúlt eseményeinek saját szemszögű megértése és mérlegelése, az énközpontú látásmód és az önigazoló szándék, persze az emlékezet néha furcsa és szeszélyes működése szerint. A kiegyezés után számos mű megjelent közülük, elsősorban értelmiségiek, főleg az ismertebb személyiségek munkái. Módszeres összegyűjtésükre, feldolgozásukra azonban máig nem került sor, csak Erdélyben van egy hatalmas gyűjtemény. Az erdélyi magyar memoárirodalom 1848 utáni korszakának legnagyobb gyűjtője és feldolgozója Kacziány Géza volt, aki a kétezret meghaladó magángyűjteményét a kolozsvári Egyetemi Könyvtárnak ajándékozta. Ennek az írásos hagyatéknak egy másik, máig alig ismert vonulatát jelenti a XIX. század óta egyre jobban kiteljesedő paraszti írásbeliségből fennmaradt emlékek, a szóbeli népköltészet mellett megjelenő írott folklór alkotások csoportja. Jelentőségükre a 48-as centenáriumi néprajzi gyűjtés hívta fel a figyelmet. (Az egész ország területére kiterjedő adatgyűjtés elsősorban a szájhagyományban megőrzött emlékeket vette számba, a kéziratos feljegyzések szinte véletlenszerűen kerültek elő. A Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában őrzött 48-as
