Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

VÉGH BÁLINT: Saját életiratom

Szokás szerént kiálták az emberek: Itatni kell, s fogjunk, menjünk legények! Én is itattam, s be fogtam; De a hevedert nem tudtam Helyre igazítani — És jól meg szorítani, Nagy volt a ló s kicsiny gyenge a legény, S nem sokára nyomorék is lett szegény. Világ csúfja rokkant sánta, Melyei sok bolond meg bánta, Ruházva rám gúny nevet; Csúfol, gúnyol s kinevet. De hát soká ér így haza, vagy véget, Ki minden kapunál meg áll, s beszélget, Én is így vagyok itt vele Panasszal van a szám tele. Ha valaki halgatna — Pedig, pedig mi haszna! ... Hogy be fogtam a lovakat négyesbe, Fel ültem a Debreczenyi nyeregbe, S útnak indultam az utánn, A másik két kocsi utánn, Össze fogva a kis szűrt ... Mely úgy is csak szelet szűrt. Pedig hűvös tavaszi szél piszegett, Bolygatva a mártziusi felleget, Az ég boltján fel és alá, A napot el el takará, Mely a kos jegyében ott Bádgyatt fénnyel ragyogott; A negyedik kocsi leg hátúi jöve, S ara ültek az emberek együvé. Az az: hogy ült a ki tudott, Ki éppen össze nem rogyott, Mint a papiros lámpás Ha fenn nem tartotta más, A nag)' tököt közre véve, siratták, Fenekével az ég fele forgatták, Lelkét gyomrukban temetve, Dana, ének, szedte vette, Harangozott hátúi, s előli, A bor sír halmok felőli.