Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

tel tartozik. Elhiszem, [mondám]* folytatám tovább velők hasonló szellemben, miként szeretnének ezen jó urak a dicspolcz s kényelem párnáján, mellyet életvésszel szerzénk, édesden pihenni. De hol voltak akkor, midőn azzal dacolni kellett? Alvák a zsarnokság láncai alatt élettelen álmaikat! S im, most szárnyra keltek, mint denevér odújából, de hasztalan! [135J A denevér fénytói vissza borzad. / A szabadság kora nemeskeblü honfiakat illet, aristocratai ármányok ennek fényétől vakító homályba sülyednek. Azt hallom többektől, hogy a megye anarchiái helyzetétöli félelem szolgált okul, még idő előtt azt megmenteni. - Be szép hazafiság! Milly szép törekvések! — Egyedül azt sajnálom, miként ezen urak hazafisága a szabadság ellenében, ennek korában ébredt fel, keblök érzelme a zsarnok alatt magát helyén találva, vagy is világosabban (néphez fordulva) az a bajuk ezen uraknak polgártársaim, hogy most magyar, nem német kormány van (hangos kacaj mindenfelől, aristocrata részről csüggedés,). Ha azon hitben élnek, hogy a népben, mellynek bizalma nehéz állásunkra helyzett olly honfiatlan érzelemmel birna, becsületemre ma le tenném, ugyan azt követné testvérem is. S itt Isten ember előtt felszóllitom elleninket, mutathatnak e legkissebb árnyát anarchiának, melly erélyes visszanyomásra ne talált volna? Hisz a buzsáki cselszövényben is nem a nép, de az ő bűnök rí ki, mert a nép [midőn]* százados elnyomóinak jogtalan igájától, éppen midőn leginkább üstökét megragadhatá, mérsékeltségének legszebb jeleit adá, mit ők azzal viszonoznak, hogy az anarchia érzetét bennök felköltsék (tetszés). Nem szép dolog e, hogy őma is erkölcsével megszégyeníti azokat, kik magokat értelmesebb osztálynak tartják. Igaz, értelmesek is, csak a kár, hogy eszöket — nem mint a nép, honvédelmére, de szerzett babéraik leszakasztására használni kívánják (tetszés). És te nép! Nyilvánítsd szinte, itt van ideje, megszűnt e vagy áll még bizalmad vezénylőid iránt? (Mindnyájan: igen!) Ha megszűnt ... (nem szűnt, szeretjük kormánybiztosunkat, hivatalnokinkat!) Ha bizalmatok meg nem szűnt, Epaminondás példájára, a vezénylet gyeplöjit mig a haza boldogsága kívánja, elleneink dacára megtartandjuk, ki azt elrabolja nem velünk, de néppel leend dolga! És most ki az, ki a nép akarata ellen helyünket elfoglalja? — Ezalatt a nép zúgott, majd amazok ellen tolongni [136] kezdve, széle/deztek az ajtó felé ellenink. Soraik megritkultak, miglen a teremet megszégyenülve, illy szavakkal — hisz a nép az övék, nem bolond senki, hogy ablakon ki lökesse magát, velők az ördög se bir — odabagyák. Ez idő alatt hallók Budavár mieink általi bevételét, mit mint bizonyost G. fivérem hozott meg. Minden honfi kebel magasztos örömre gyúlt. Midőn én s lelkes alispányunk bizotmányi gyűlésünk kedvező eredményét adtuk elő a megjöttnek, őtőle fájdalommal értesülénk azon bánás mód felől, mellybe mint maga monda, K-nak egy árulót, nem hazafit kellende részesítnie. Hogy lássa az utókor, miként nagy férfiak sem mentesek a félrevezetés gyengeségeitől, elő sorolom G. fivérem s K. közti párbeszédet: K: Ön ugy van nálam lefestve tekintélyes egyének állal, mint hivatalával vissza élő! G: (meglepetve) Hogy értsem ezt? K: Ugy hallom, ön basáskodik megyéjében, bár a sükert öntől meg nem tagadhatni. G: S minő alapon nyugszik Konnányzó ur ezen méltatlan gyanúsítása? K: Már az újságok is irják ön szigorú eljárását! G: Minő szigorú eljárást? A megyét felszabaditám, az aristocraták rendbontásra ingerlik a népet, s én rendre utasitám. K: Ön megyéjében anarchia van. G: Kereken tagadom. Megyém csendes belől, zajg a csatában. K: A lapok is telvék az anarchia hirével. G: Azok hamisak, feleltem azokra, s megcáfolám. K: Nem olvastam.