Forrai Ibolya szerk.: "Naplójegyzetei Krasznay Péter kemecsei lakosnak..." - Negyvennyolcas idők (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 4; Budapest, 1998)

„NAPLÓJEGYZETEI KRASZNAY PÉTER KEMECSEI LAKOSNAK..." Visszaemlékezések, 1830-1861 - A szabadságharc

sünk egy poharai azt kiáltva, hogy éljen a mi jó fejedelmünk. Mint voit mit tenni, kiürítettük [22] azt a keserű pohárt azon reménnyel lévén a történlek után eltelve, hogy csakugyan szent a békesség közöttünk, s azzal már előre megjelölt szállásokra szét oszlottunk. Én Margitay Lajos fő és Kövér István alhadnagy bajtársaimmal egy olyan polgár embernél kaptunk egy nagy szobában szállást, a kinek szíjgyártó mestersége mellett mezei gazdálkodása is vőlt és vállalkozott, hogy elég kényelmes futó kocsiján egy-egy forintjával elszállít bennünket Gödöllőre, a hol azután a debreczeni vásárra fuvarozó úgynevezett gyorsparasztok közt olyan is akadhat, a ki hazáig elszállít bennünket. így korán reggel megregelizvén, éppen indulandók voltunk, a midőn két bajtársunk jött be hozzánk azzal, hogy ők is ez uton szeretnének tovább utazni, mire a gazdánk a mi bele nyugvásunkat őket is elvállalta, s így őszesen öten utaztunk egy kissé szorossan Gödöllőig, ahol azután egy öt lovas gyorsparasztnak jó tágas szekerén bőven elfértünk, a ki még akor nap délután 3 órára Gyöngyösre szállított benünket. Nem halgathatom el anak a keserves éjszakának megemlítését, a melyet a fegyverletétel után az 0 Vár meletti téren elszenvednem kelett, ugyan is: a midőn ott már meglehetős rendetlenségben meghúzódtunk, csak hamar halottuk a túlpartról az ellenség zajos megjelenését, a mint az általunk elhagyott tábor helyet, s ott hagyot fegyvereinket elfoglalták. Nagy ujjongással, s öröm rivalgással foglalták el helyeiket, mintha csak győzedelmes csatával sikerült volna oda jutniok, már az is roszul esett hon szerető leikeinknek és a jövőnk felett aggódó szíveinknek; hát még mikor már estére a velünk majdnem átellenben fekvő Csillag sánczban iszonyú zaj és valódi baromi ordítozás után megszóllak valami fuvő zeneszerekből álló rezes banda és egyenesen rá húzta a Golterhaltét és azt. egész éjfélig folytonosan nyekegtette. Ez anyira elkeserített, hogy előbb megkísíreltem annak az általunk elfoglalt területnek legtávolabbi részébe húzódni, ott azután lefeküdtem és füleimet bedugtam, de mind hasztalan, akkor ugy tetszett nekem, mintha a gyűlöletes hangok a föld gyomrából hatnának hozzám, ez még elviselhetlenebbnek látszott, ujjből fel állottam és megpróbáltam járkállással szórakozni. E közben hozzám került Vankó Ottó 25-ik zászlóalybeli hadnagy, egy 17 esztendős gyermek pesti fiu, kit az Ausztria széléről történt visza vonulásunk alkalmával, mint alig 16 éves gyenge gyermeket kézen fogva húztam magammal, podgy ászát a többi legények között szét osztva, hogy kialva lévén az elenség kezébe ne kerüljön (I. első füzet 53.1.). A miért mindég nagy ragaszkodással viseltetett irántam azt állítván, hogy én mentettem meg az életét, a kinek azon kérdésére, hogy hová sietek azt válaszoltam, hogy megyek a Dunához és bele ugrom, mert nem bírom tovább halgatni azoknak a kutyáknak a nyekegő muzsikáját. Mire előbb hozzám szegődött, hogy együtt ugorjunk bele, de azután fontolóra vette a dolgot és mint pesti fiúnak az ilyenekben nagyobb jártassága lévén arról kezdett beszélni, hogy ő Ludja, hogy ez mindkettőnk részéről kivihetetlen, mert ő már Pesten nem csak halott, de személyesen is látott eseteket, hogy úszni tudók nem ölhették magukat a vízbe, mert a mint bele ugrottak, feltámadt bennük az élethezi ragaszkodás ösztöne és kiúsztak a partra. Ugy járnánk mi is, mindketten jő úszók vagyunk, s így csak nevetségessé tennénk magunkat a Dunába ugrás által, de vagy a hideg [23] vízben álhülve beteggé esnénk és itt rekednénk az osztrákok kórházába. Míg ilynemű beszélgetések között a Duna felé közeledtünk, az alatt a tul oldalról előbb a Csillag sánczban, rögtön utánna volt táborozásunk helyének minden pontján megszóllaltak a Dobok s trombiták és zajos takarodót vertek és fújtak. Perse, hogy a Goterhalte elhalgatott, így megnyugdova annak zaklatásaitól viszatértünk és eg}' magános helyen fejünk alá tevén a kardunk bódéjára helyezett oldal táskáinkat, a sok bánat és keserűség által kifárasztva elaludtunk és csak reggel ébredtünk fel, a midőn a gőzhajóra kellett szállanunk, melyen azután Váczig utaztunk. Gyöngyösön a Város kijebb eső részén lévő vendéglőben szálván rneg, a rögtöni tovább utazásra fogatot nem kaptunk, s így ott kelett meghálnunk. Ott időzésünk alatt azt az éretlen-