NAGY EMESE (szerk.): KÖZÉPKORI RÉGÉSZETI TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK 1970. december 8—10. / Régészeti Füzetek II/14. (Magyar Nemzeti Múzeum Budapest, 1971)

mi képből, a társadalmi mozgásból, fejlődésből olvasható le. Metodikai megismerése e történeti elemzés nélkül hiányos marad, hiszen a metodikai hibák és érdemek ebből a társadalmi igényből fakadnak. Erre ismét egy példát idézek. Az egész nyugat-európai tudományos világ medievalistái elismerik, irnak róla, hogy Kelet-Európában a "középkori régészet" eredményei, kutatásának arányai megelőzték Franciaország, Anglia, Németország eredményeit a nyugat-európai anyag számszerű és szinvonalbeli fölénye ellenére. Egy olyan tudományágról irják ezt, aminek 40 évvel ezelőtt sokan még a létét is tagadták. Nagyobb anyagi áldozatokkal, intézmények, egyesületek és katedrák szervezésével ezek a kutatások itt is fejlődőben vannak; az előzőkben mondottak megerősítésére idézem, hogy középpontban a karoling birodalom régészete áll. A kutatásoknak hallatlan lendületet adott a nagy karoling mü megjelenése, amely természetesen alkalmas arra, hogy politikai tartalommal töltsék meg. A kutatandó terület egyoldalú kiválasztásánál pozitivabb jelenségek is vannak természetesen. Lengyel tudományos segitséggel megindult a francia elpusztult falvak föltárása is. Azonban a "régészet"-et kissé bizonytalan, sőt némely esetben kompromittált jelentésénél fogva megkerülendőnek ítélték és az ásatások a Szociológiai Intézet kutatásai között jelentkeznek. E példák felsorolásánál ha nem is hangsúlyoztuk, de talán érzékelhető volt, hogy a régészet kiemelt korszaka, területe, metodikája, összefüggései a társadalomtudományokkal mily mértékben függvényei a társadalmi fejlődés adott szakaszának, igényeinek. Éppen ezért visszatérve a magyarországi viszonyokra, megállapíthatjuk, hogy bár a negyvenes években megindultak a középkori régészet sokirányú, több metodikát fölhasználó, némely esetben komplexnek is nevezhető kutatásai, melyeket fölvillanyozott, melyeknek koncepciót adott, uj kutatási területeket nyitott meg a dialektikus materializmus történeti szemlélete, a társadalmi formációk történeti rekonstrukciója. Ez a szemlélet még a nyugati idealista történetírókat is megtermékenyítette. Mig az emiitett közép- és kelet-európai államokat alkotó törzsek régészete, emlékeinek gyűjtése és földolgozása, tehát a korai középkor régészete az őskori kutatásokból szinte átmenet nélkül fejlődött ki, a későbbi középkor "régészete" a műemléki helyreállításból, az építészettörténetből -, ahogy még ma is nevezik Franciaországban -. Ez előbbivel tartott rokonságot korban és módszerben a mi népvándorlás-honfoglaláskori kutatásunk. A kettő között, akárcsak külföldön bárhol, szinte áthidalhatatlan módszertani, szemléleti és tárgyi különbségek adódtak. A késő középkori kutatásokat a művészettörténet sajátította ki és nem valami elméleti meggondolás, hanem teljesen a praktikus munkamenet alapján, hiszen tárgyai az épületek, templomok szinte a XI. századtól kezdve megszakítás nélkül vagy ellenőrizhető átépítéssel funkcióban maradtak. Nem véletlen a X-XI. századi határ, hiszen az európai államalakulatok jórészt erre az időre rendeződtek. A középkor két korszaka közötti módszertani különbség a XIX. század derekán, második felében kevésbé volt éles, mint a XX. században a művészettörténeti kutatási eljárások nagy fejlődése idején, melyben nem kis jelentőséget játszott a fényképezés technikájának elterjedése. Nálunk csakúgy, mint külföldön, különböző intézmények, művészettörténészek, de főleg építészek végezték a magyar középkort föltáró és építészeti emlékeit rekonstruáló munka jelentős részét. Történeti és társadalmi szemlélet helyett a műszaki szemlélet töltöttbe uralkodó szerepet. így volt ez a harmincas években is, amikor a Fővárosi Muzeum Régészeti Intézetében kerültek először öszsze különböző szakterület kutatói egymás ásatási technikáját, gyakorlatát megismerve. Legelsőként a mérnöki és régészeti ásatás közötti átmenetet Garády kutatásai je^niették, de nem maradtak a régészeti eRárástól mentesek a Műemlékek Országos Bizottsága által végzett nagyarányú feltárások sem, igy Esztergomban és Visegrádon. A középkori műemlékek feltárásának és rekonstrukciójának Magyarországon különös jelentősége volt. Annál is inkább érthető ez, mert szemben a nyugodtabb történetü mediterrán nyugati és északi országokkal, Magyarországra a műemlékek hihetetlen arányú pusztulása jellemző, ami annál inkább nagy veszteség, mert színvonala és jelentősége kiemelkedő. Nem véletlen tehát, hogy Magyarországon tettük meg teljes tudatossággal és konzekvenciával azt az utolsó lépést, amely a régészet óriási, még ma is alig belátható területén egy uj ágazat kifejlődéséhez és tovább fejlődéséhez vezetett és amely a műemléki helyreállításnak nem kevés dicsőséget szerzett. A műemléki feltárást összekapcsoltuk a régészeti feltárások precíz technikájával. Ez pedig ugy jött létre, hogy a műemlék kibontását az eltemetés körülményeit őrző és rögzítő rétegek mindenre kiterjedő analízisével, az ott található összes kulturanyagra kiterjedő gyűjtéssel végeztük el. Még azonban ezt is