NAGY EMESE (szerk.): KÖZÉPKORI RÉGÉSZETI TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK 1970. december 8—10. / Régészeti Füzetek II/14. (Magyar Nemzeti Múzeum Budapest, 1971)

csak közbülső állomásnak tekinthetjük, hiszen a cél az eddigi nagy ásatásoknál nem az alapkutatás, tehát nem a magyar középkori régészet problematikájának megoldása, metodikájának kidolgozása volt, hanem a műemléki helyreállitást célzó alkalmazott kutatás, technikai és morfológiai föltételeinek megteremtése. A kutatásoknak tudományosan magasabb igényű részében azonban ezekkel a célokkal nem elégedtünk meg és a legjelentősebb ásatások más, a tudomány fejlődése szempontjából fontosabb, ha talán kevésbé látványos eredményeket értek is el. A régészet e legújabb ágazata történetének e néhány szavas vázlata világossá teszi jelenlegi helyzetét és eddigi eredményei körvonalazzák tárgyát és módszerét. Erre annál inkább szükség van, mert a régészet minden területének megvannak a maga speciális módszertani és tárgyi föltételei a paleolithtól kezdve. A kutatások céljára és származására mutat rá, ha a legelső eredményeket vesszük szemügyre, amelyek az építészet, művészet és iparművészet kiváló emlékeit hozták felszínre és igy a középkori magyar művészetről, az iparművészeti technikák fejlődéséről sokkal igazabb, teljesebb képet tudunk ma megrajzolni, mint még csak egy-két évtizeddel ezelőtt. A középkori Magyarország művészete képére az volt jellemző, hogy összefüggő fejlődésről nem igen beszélhettünk, hiszen csak a végpontok és a peremterületek képzőművészete, építészete maradt meg, időben egy-egy művészeti irányzat utolsó fejlődési fázisa, hiszen a kiindulópontok, az ország közepe táján kialakult centrumok a török hódoltság, az állandó harcok területére estek és látható maradvány nélkül elpusztultak. így az ország belső fejlődéséről beszélni nem igen lehetett. Mindazt, amit erről a legfontosabb területről tudunk, a földből előkerült emlékek alapján tudjuk. A viszonylag gazdag irodalmi forrásanyag ennek pótlására nem volt alkalmas, szövegét az emlékek kommentálására használhatjuk föl. Megállapíthatjuk, hogy nemcsak politikai és gazdasági, hanem a művészet-vezető centrumai egy részének föltárásával a középkori magyar művészet fejlődésének megismerése a régészet kutatásaitól vált függővé. A középkori magyar művészettörténet nem irható meg a régészet által állandóan bővülő uj anyag földolgozása, a régészeti metodikák részletes ismerete nélkül. E tudományág sorsa az uj anyag megismerésétől nem választható el. Az anyag föltárása következtében hasonló helyzetnek kellett volna kialakulnia a tárgyi néprajz területén is, hiszen ilyen célzatú kutatások már a harmincas években elindultak. A falu feltárásokkal természetesen nemcsak a településtörténet, hanem a tárgyi néprajz is alapvető uj kiindulópontokat nyert. Ez igen eredményes kutatások azonban külső, többnyire anyagi okok miatt nem voltak eléggé nagyarányuak. Ez vonatkozik a várostörténetnek azokra a részeire, morfológiájára, topográfiájára, anyagi kulturájára, kismesterségeire, technikatörténetére, gyártási eljárások rekonstrukciójára, amelyek a középkori társadalmi formációk megismerésének döntő tényezői és semmiféle más módon nem kutathatók, mint a középkori régészet módszereivel, annak tárgyát képezve. Ar irott források és szövegek a kommentálás elhagyhatatlan részei, és ami még fontosabb, az eredmények ellenőrzésének legfontosabb eszközei. Azonban magát a tárgyat vagy települési objektumot tekintve, azt egyetlen leirás sem képes helyettesíteni, különösképpen pedig a régészet tárgyának azt a különös tulajdonságát emelem ki, hogy mai szemmel, technikai berendezéssel, tehát objektiv eszközökkel is > i.sgálható. Nincs alávetve minden történeti irott forrás korából adódó szellemi korlátoknak, tudatos osztály-, személy- vagy csoportérdekeket szolgáló meghamisításnak, melyeket kiszűrve és értékelve, szinte le kell fordítani minden korabeli szöveget nem nyelvileg, hanem a gondolkodási sémák segítségével. A középkori régészet anyagát tekintve magába foglal szinte minden korabeli háromdimenziós tárgyat és a kritikai megjegyzések éppen ennek a határtalanul széles kutatási területnek áttekinthetőségében kételkednek. Szerény összekötő szálnak tekintik az egységes módon, az ásatás által történő gyűjtést. Hiszen nem lehet áttekinteni a bányászat vagy az orvostudomány tárgyi emlékeit egyenlő hitelességgel. A középkori régészetnek ezt a kétségtelenül legnehezebb módszertani problémáját, ami azonban talán kisebb fokon a régészet korábbi korszakaira is jellemző, a kutatásnak egy olyan módja képes csak megoldani, amely az iparban, a technikában vagy az orvostudományban már régen és nagy arányokban használatos, de a társadalomtudományokban, különösen a történettudományokban igényét már régóta mint komplex kutatásokat emlegetjük, keresztülvinnünk azonban szervezeti okok miatt, a tudományok elavult rendszerezése, intézményeinek megcsortosodott keretei, a beskatulyázás miatt igen nehéznek bizonyult. Ez magyarázza meg azt is, hogy művelődéstörténetnek nevezett tudományág olyan mostoha és elmaradott kutatási viszonyok között van. A sokfajta anyag különböző módszerrel történő földolgozások összehangolását célkutatásnak nevezném, amelyet az azonos cél-feladat- problematika határoz meg, és a legkülönbözőbb szakemberek együttműködésén alapszik. Erre a komplex földolgozásra természetesen van példa, hogy orvos, mérnök, zoológus, botanikus, nyelvész és néprajzos együtt dolgoznak a régésszel, 9