NAGY EMESE (szerk.): KÖZÉPKORI RÉGÉSZETI TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK 1970. december 8—10. / Régészeti Füzetek II/14. (Magyar Nemzeti Múzeum Budapest, 1971)

Gerevich László: A KÖZÉPKORI RÉGÉSZET METODIKAI KÉRDÉSEI (Előadás) A legutóbbi évtizedek egyik jelentős változása volt, hogy a régészet sok területe között annak legfiatalabb ága, a középkori régészet nagy fejlődésen ment keresztül. Nem állithatjuk, hogy ekkor jött létre vagy ekkor teremtődött meg, hiszen a mult század elején nem sokkal maradt el az újnak számitó, de már akkor is szép múltra visszatekintő antik régészettől. Nem volna fölösleges a középkori régészet megértése szempontjából történetének áttekintése, ez azonban arányaiban nem olvasztható bevezetésünk keretébe. De jelentőségére nézve néhány megjegyzést nem hallgathatunk el. A mult században elválaszthatatlanul összeforrott a szellemi élet majd minden, nem egyszer különböző irányzatával. A vérbő romantika az izlés szinte minden területére rányomta bélyegét és szinte szimptomatikus, hogy Victor Hugo a Notre-Dame de Paris előszavában fejtette ki talán legjellemzőbben a romantika hitvallását. Különös, hogy a nemzeti forradalmak Kelet-Európában a népek szabadságvágya, majd a születő marxizmus eszméi, a később annyira elkanyarodó utak közös diszlete, a neogótika, a mult elemeinek ismétlése, amely izléshullám szinte elképzelhetetlen a középkori archeológia tudós méricskélése nélkül, amivel párhuzamosan alakul ki, sőt tovább fejlődik a naturalizmus. A formatörténeteknek ez a jelentős és nyomatékos társadalmi szerepe a tudománytörténetnek minden aspektusából látható. A germán öntudat fejlődését a Kossina-Schuchardt iskola képviselte, a közép és kelet-európai nemzeti államok előzményét, kialakulását, de már pozitivabb szerepben Csehországban a Niederle és Eisner, s Lengyelországban az ugyancsak ebből az iskolából származó J.Kostrzewski vizsgálta. Magyarországon még a legnagyobbnak, Hampelnak müve sem választható el az ezredéves ünnepségek szellemi légkörétől még akkor sem, ha kutatásai valóban, előitélet nélkül a történeti igazságot célozták és érdeklődése túlnőtt a társadalom által föltett aktuális kérdéseken. Ezek a kutatások azonban jórészt nem a későbbi középkorra, a második évezred első felére, az úgynevezett magyar középkorra irányultak, hanem annak előzményét, országok és nemzetek létrejöttét kutatták. Az úgynevezett magyar középkor kutatása nálunk összeolvadt a műemlékvédelemmel és többek Henszlmannon keresztül közvetlenül Franciaországból, a Viollet-le-Duc körül kialakult kitűnő iskolából és az École des Chartesból indult ki. Ez az iskola magán viselte még a történelmi szemlélet, a műforma és a technikai előállításra vonatkozó kutatásoknak egy olyan egységét, aminek elérésére még ma is törekszünk. Sajnos azonban a társadalmi fejlődés helyes teóriája nélkül eredményei és tanításai mindinkább mechanikussá váltak, sematikusak lettek, formatörténeti rekonstrukciókban merültek ki és teljesen építészeti célt szolgáltak. Ez az irányzat Magyarországon még a két világháború között is megmaradt, hisz alapjában véve egy gyakorlati célt, a müemlékhelyreállitást tűzte maga elé. A magyar középkor régészeti kutatása felé azonban több irányból indult meg közeledés, igy időrendben a néprajz, majd a művészettörténet irányából, fölismerve azt, hogy mindkét diszciplína elmélyülését, kríziseinek föloldását csak igy lehet elérni. Én most csak példákat soroltam föl és nem tudománytörténeti vázlatot akartam készíteni, amely hiányossága folytán teljesen hamis tudománytörténeti képet adna. A példákat azért soroltam, hogy nyomatékosan utaljak e tudományág társadalmi összefüggéseire, rendkívül fontos ideológiai tartalmára és érzékenységére éppen a nacionalizmus kérdésével kapcsolatban, igy a szaktudomány helyzete csak az össztársadal7