BALÁS VILMOS: AZ ALFÖLDI HOSSZANTI FÖLDSÁNCOK / Régészeti Füzetek II/9. (Magyar Nemzeti Múzeum - Történeti Múzeum Budapest, 1961)
Az alföldi sáncokra vonatkozó irodalom áttekintése
4 11 tartanunk. Rómer összefoglaló munkássága után a Kárpátmedencében előforduló hajdani sáncok, árkok kérdésével országrészenként külön-külön kezdtek foglalkozni. Az idevonatkozó irodalom áttekintése után az az elgondolás támad az emberben, mintha már a Marsili által felkeltett érdeklődést az egységes, az egész Alföldet körülvevő sáncrendszer iránt, mely Rómer Flóris idejében még meg volt. a partikuláris szemlélet váltotta volna fel. Tájegységenként, szakosodott a kutatás. Központi irányítás nem volt, és a provinciális régészkedés a szülőföldtől, a tájsovinizmustól áthatva, de legfőképp minden bizonnyal az anyagiak hiányában is kénytelen volt a bácskai, a bánáti. vagy a jászsági sáncok kutatásával foglalkozni. Igaz mind ez természetes következménye annak, hogy a magyarországi régészet hőskorában, a dandárjával jelentkező archeológiai munkák mellett ismeretlen feladat merül fel, melyet a régészeti helyett, amint emiitettem, inkább a már kialakult történetírási módszerekkel akartak megoldani. Az alföldi sánckutatások történetének legutóbbi idejéig Borovszky Samu priglevicaszentiváni kutatásától eltekintve, nem sikerült tudomást szereznem egy olyan tervszerű és célravezető ásatásról, aminővel például Banner János szerzett a Nagytatár-sáncról közelebbi adatokat. Az alföldi sáncoknak, különösen a tiszántúli, biliar, aradmegyei részeken szerteszórt szakadozott, lekopott, egyre halványodó nyomai, a már semmi adatot fel nem mutató nagy távolságok, valamint a szükséges térképanyag hozzáférhetetlensége nem kedveztek a kutatásoknak. Megfelelő térképek nélkül amúgy is nehéz nagyobb területeket áttekinteni az összefüggések lehetőségeit kereső szemnek. Kétségtelen, hogy ilyen körülmények között a kutatókra a legnagyobb hatással a Duna-Tisza torkolatot átfogó úgynevezett «Nagy rómaisónc» volt. Nemcsak azért. mert ez a földmű hatalmas méretével és ép fenntartásával szemmel láthatóan bizonyította régtől való létezését és különleges rendeltetését, de mert mór neve is volt: Római sánc. Hazánkban az időben a classica literaturától. a classica filológiától a classica archaeologiáig könnyebb volt eljutni, mint fokozatosan hátrafelé az időben az őskor felé. A latin auctorok rendelkezésre álltak és a gimnáziálisan képzett rétegek a latin krónikást, ami volt. ugy olvasták mint a magyart, ami nem volt. A Római sánc elnevezést Marsili adta, de csak az Újvidék-Bácsföldvár közötti földműre. A többinek neve nála: «Via iarca fossa el agere constructa». Marsili elsősorban tudós és másodsorban volt katona, mégpedig tábornoki rangot elért magas rangú katona, aki a maga történet tudásával és ismereteivel ugylátszik maradandó hatást gyakorolhatott beosztottjaira, akik később a Maros-Duna közötti, majd a dél Duna-Tisza közi területek felmérését és térképezését végezték, Felfedezniök ezeket a sáncokat nem kellett, mert azok már Marsili előtt is ismeretesek voltak, de amit ő nem tett meg, minden bizonnyal azért mert nem látta azt bizonyítottnak,
