Körmöczi Katalin szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításának vezetője 3 - A török háborúk végétől a Milleniumig - A XVIII-XIX. század története (Budapest, 2001)

9. TEREM A Rákóczi-szabadságharc és a XVIII. század eleji török háborúk (Németh Gábor)

9. TEREM A Rákóczi-szabadságharc és a XVIII. század eleji török háborúk A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC (1703-1711) KORA A XVIII. század elején lángolt fel és majd' egy évtizeden át meghatározta az ország történetét a Rákóczi-szabadságharc. A Buda visszavételét követően megindult sikeres felszabadító háború sok véráldozatot követelt a lakosságtól, a hadszíntérré vált országot az idegen hadsereg erőszakoskodása, a császári tábornokok önkényeskedése sújtotta, elképzelhetetlen nyomort és szenvedést okozva. Ugyanakkor az /. Lipót (1657-1705) által képviselt abszolutizmus is egyre erőszakosabb eszközökhöz nyúlt, a rendek jogait csorbítva. A felszabadított területek sorsa felett az udvar saját hatáskörén belül döntött, a birtokosoktól visszanyert földjeikért fegyverváltságot követelt. Az ország újjáépítésére és berendezésére vonatkozó tervezeteket és javaslatokat a központi kormányzat szervei és képviselői, többnyire a rendek beleszólása nélkül készítették el. Az 1690-ben kibocsátott Diploma Leopoldinum Erdélyt Magyarországtól különálló tartományként kezelte. Thököly Imre (1657-1705) felkelése szövetségesével, a törökkel együtt bukott el. Az 1687-ben összehívott pozsonyi országgyűlésen a rendek - a császári abszolutizmus elképzeléseinek megfelelően - a Habsburgháznak a török kiűzésével szerzett elévülhetetlen érdemeire való hivatkozással lemondtak szabad királyválasztó jogukról, és elismerték a Habsburgok fiúörököseinek trónutódlását. Egyúttal feladták az Aranybulla (1222) által biztosított sarkalatos kiváltságukat, az ellenállási jogot. A továbbra is rendezésre váró súlyos helyzet - a nemesség felháborodása előjogainak megsértése és Bécs sorozatos törvénysértései miatt, illetve a parasztság növekvő elkeseredése az adóterhek és a nyakán ülő katonaság okozta szenvedések: beszállásolás, forspontfuvarozás miatt - a XVIII. század elején újra Habsburg-ellenes felkeléshez vezetett. „Jaj, régi szép magyar nép! 9 Az ellenség téged mikép Szaggat és tép! Sasnak körme között Fonnyadsz, mint a lép" - kesereg a Rákóczi-nóta. A folyamatosan tovább élő kuruc hagyományok táplálta kisebb felkelések elfojtása után 1703-ban az ország egyik leghatalmasabb földesura, erdélyi fejedelmek sarja, II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) állt az elégedetlenek élére (/. kép). Rákóczi a lengyelországi Brezánban kibocsátott kiáltványában harcra hívta az ország minden „nemes és nemtelen" lakosát, s még abban az évben a hadba vonuló jobbágyoknak és családtagjaiknak a közterhek és a földesúri adó alóli mentességet ígért (vetési pátens). A szerveződő seregek számára hadiszabályzatot (edictum militare) bocsátott ki. Mindehhez kezdetben a már korábban kirobbant és a Habsburg-ház erőforrásait, valamint katonai erejét nyugaton lekötő spanyol örökösödési háború kedvező külpolitikai keretet szolgáltatott. A szabadságharc diplomáciája francia-bajor kapcsolatokat keresett. Mivel XIV. Lajos, a „Napkirály", mindvégig elzárkózott a nyílt szövetségkötés elől, a nyugati hadszíntéren pedig Habsburg-győzelmek születtek, a későbbiekben Rákóczi I. Péter orosz cár segítségére próbált támaszkodni. Sorra kudarcot vallottak az 1704 óta a bécsi udvarral tárgyalásos rendezésre törekedő kezdeményezések is. Az 1707-es ónodi országgyűlés kimondta a Habsburgház trónfosztását. Fennállása alatt a kuruc állam saját szervezetet alakított ki. Az 1705-ben megtartott szécsényi országgyűlésen a szövetkezett magyarországi rendek vezérlő fejedelemmé választották Rákóczit, aki már az előző esztendőben elnyerte az erdélyi fejedelmi méltóságot. A fejedelem mellett 28 tagú szenátus (köztük protestánsok és katolikus