Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

3-4. TEREM - A bronzkor (Kr. e. 2800-Kr. e. 800) (Szatmári Ildikó)

szebb képviselője azoknak az ún. teli telepeknek, melyek a Kr. e. 2. évezred első felében élték második virágkorukat a Kárpát-medence keleti felében. A Kr. e. 2000 körüli időben a Kárpát-medence területén olyan népcsoportok éltek, melyek az elő-ázsiai-délkelet-európai eredetű gazdálkodási mód ismeretével rendelkeztek. Ennek az intenzív földművelésen alapuló paraszti életformának a legmegfelelőbb földrajzi környezetet az alföldi területek kínálták. Itt vált lehetővé, hogy nagyobb emberi közösségek olyan állandó telepeket hozzanak létre, melyek egy-egy kisebb régió gazdasági, művelődési központjaivá váltak. A tellek legfontosabb jellemzője Kis-Azsiában és a Balkánon ugyanúgy, mint nálunk az, hogy az elpusztult, sokszor leégett épületeket az elegyengetés után az eredeti helyükön építették újra, ezért a házak, utcák, gazdasági épületek rendszere nemzedékeken át alig változott. így jöttek létre azok az 5-6 méter magas dombok, melyek még ma is gyakran láthatók. A Jászdózsa-Kápolnahalmi bronzkori telep két nagy tájegység, az alföldi síkság és a hegyvidék határán fekszik. A környező tájból élesen kimagasló, feltűnő halmon több alkalommal végeztek feltárást. A bronzkori teli telep szerkezetére, a házak rendszerére és építésmódjára vonatkozó ásatási eredményeket a rétegeket tartalmazó eredeti méretű metszetfal, illetve egy makett segítségével összegezzük. A bronzkori falu körülbelül egy 500x800 méteres területen fekszik, az egykori Tárna mellékág, a Nyavalyka patak partján. A bronzkorban elegendő vizet biztosító patak mára már teljesen kiszáradt. A település középpontjában a majd 6 méter magas halom, az ovális alakú „vár" állt. A központi helyzetű telit szélesen elterülő külső telep fogta körbe. Mind a várat, mind a külső teleprészt sánc és árok védte, ennek nyoma a légi felvételeken ma is jól kirajzolódik. Bár a külső telepet védő erődítésnél nem volt feltárás, a belső, közvetlenül a teli lábánál lévő sáncot két helyen is kutatták. A szélső házaktól mintegy 6 méterre fekvő árok 13,5 méter széles, és több mint 4 méter mély volt. Gondoljunk csak az ebben az időben használt, szarvasagancsból készült „kubikos" szerszámokra, mennyi időt és fáradságot vehetett igénybe ezeknek a széles és mély árkoknak a kiásása! A sáncárok alján patakkavicsokat találtak, ami valószínűvé teszi, hogy egy eredeti vízfolyás medrét alakították át a bronzkori emberek saját céljaikra. Az ároknak a telep felé eső peremén megtalálták a cölöpsor - paliszád - gödreit. A feltárások során bebizonyosodott, hogy a teli teljes, 540 cm-es rétegsora 16 települési szintet foglal magában. A legkorábbi megtelepülök (hatvani kultúra) a bronzkor korai időszakában, Kr. e. 1800 körül alapították a telepet. A telep ebben az időszakban volt a legnagyobb és legnépesebb (XVI-XI. szintek). Az itt lakók készítették a kettős árokból, sáncból álló védműrendszert is. Többhelyiséges, nagyméretű házakat építettek, melyek hossza sokszor a 12 métert is meghaladta, szélességük általában 4-5 méter volt. A házak között szűk sikátorok, 80-100 cm széles utcák húzódtak. A békés időszaknak feltehetően egy új népesség (füzesabonyi kultúra) foglalása vetett véget, ami a telep teljes leégésével, pusztulásával járt. Mindezt egy vastag égési réteg (XI. szint) jelezte, de erre utalt az agyagfazékban elrejtett aranykincs is. Bár a telep élete ettől az időszaktól kezdve megváltozott, a régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy az alaplakosság helyben maradt. Még az is feltehető, hogy az idegenek ténylegesen nem is éltek a telepen, csak kultúrájuk hatott az őslakosságra. Tény viszont, hogy ebben a periódusban (X-VI. szintek) jóval kisebb házak épültek, új elrendezésben. A fazekastermékeket olyan díszítőmotívumokkal látták el, melyek mások voltak, mint a korábbiak. E korszak utolsó települési szintjét is tűzvész pusztította el. Még nem tisztázott pontosan, milyen kulturális hatások, esetleg népmozgások idézték elő azokat a változásokat, melyek a Kr. e. 2. évezred közepe táján a Kárpát-mejdencét jellemezték. Bizonyos azonban, hogy a hosszú életű tellek esetében - mint amilyen a jászdózsai is ezekkel fejeződik be az élet a telepeken. A Ká-