Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

1. TEREM - Az őskőkor és az átmeneti kőkor (Kr. e. 400 000-Kr. e. 6000) (T. Dobosi Viola)

kőeszköz nyersanyagok máig hozzáférhetők. Klasszikus példa erre a Tokaj-Eperjesi hegység déli része a világhiírű obszidiánnal. 20 ezer évvel ezelőtt különös műveltség tűnik fel. Leghíresebb hazai lelőhelyéről Ságvár kultúrának nevezzük. Életmódja pontosan megfelel a kései őskőkor által megszabott feltételeknek: azonos a többi kortárs kultúráéval. Az eszközkészítés technikája azonban eltérő. A leletanyagukban ismét feltűnnek a sok-sok évezredre eltűnt, ám valahol bizonyára lappangva továbbélő kavicseszközök. Ezek a régimódi, egyszerű eszközök megfeleltek a velük szemben támasztott igényeknek, hiszen a korszak mesteremberei már mindent el tudtak készíteni, amit kőből pattintással csak lehet. Szerszámkészletükben a beszerzési helytől való távolsághoz képest feltűnően magas az obszidián használatának aránya. A kedvező tulajdonságai mellett talán éppen a méret volt vonzó, a tojásnyi gumókban gyűjthető nyersanyagot úgy kell megmunkálni, mint a kovavagy kvarcitkavicsokat. Erőteljes, népes kultúra volt. Néhány ismert lelőhelyén több, egy időben együtt lakó kiscsalád/vadászcsapat lakóhelyének maradványait találtuk meg. A kavicsokat kedvelő ságvári műveltség mellett a régi hagyományok is tovább éltek. A klasszikus pengekultúrák utódai néhány évezreddel később, 16-18 ezer évvel ezelőtt már a vízjárta lapályokat, a mai Alföldet is bebarangolták, telepeiket a Jászságban és Szeged mellett is feltárták. Legjobban mégis a már bevált helyekhez ragaszkodtak. Az ország területének régészetileg egyik legjobban kutatott területe a Duna-kanyar. A több mint 70 éve tartó ásatások lehetővé tették, hogy az Esztergomtól Budapestig tartó, tájképileg is rendkívül vonzó vidék késő őskőkori településtörténetét megismerjük. A nagy folyót mindkét oldalon követő késő jégkori teraszokon, a Dunába szakadó kis völgyek peremén, 800-1000 méterenként sűrűsödnek a vadásztanyák. A réncsordák ősszeltavasszal ismétlődő, legelőváltó nagy vándorlásának állandó útvonalai mentén biztosítva volt a vadászat sikere. A kései őskőkor emberének fizikai alkatát számos temetkezés csontleleteiből rekonstruálhatjuk. Embertanilag Európa mai lakóinak közvetlen ősei. A kontinens nyugodalmasabb tájain a népi folytonosság a késő őskőkortól kimutatható. Halottaikat gazdag mellékletekkel bocsátották végső útjukra. Gyöngyök ezreivel díszített ruhájuk, fejfedőjük, ékszereik mellett a holtakkal együtt eltemetett kivételesen szép és értékes tárgyak a hozzátartozók megrendülésének jelei. A késő őskőkor emberei a zsákmányoló életmód legmagasabb szintjére jutottak. A mindennapi megélhetési gondokon, a zord körülmények kihívásain az együttműködő közösségeik összetartozásának erejével győzedelmeskedtek. Az utolsó zord évezredek sikeres túlélői voltak. 9. HANGSZEREK Több hazai és külföldi telepről ismerünk lyukas állatcsontokat, többnyire végtagcsontokat. Értelmezésük nehéz: ezek a lyukak lehetnek akár csapdába lépett állatok sérüléseinek vagy a ragadozók fogainak nyomai. A szabályos lyukak egy része bizonyosan emberi tevékenység eredménye. Ilyenek a messzire hangzó jeladás eszközei, a sípok. Ilyen a barlangi medvebocs csontjából készített fuvola az Istállóskői-barlangból. A hosszú téli összezártság elviselése könnyebb, a történetek, vadászkalandok mesélése hatásosabb, a szertartások áhítatosabbak lehettek zeneszó kíséretében. 10. ÉKSZEREK A kései őskőkori lelőhelyeken előkerült tárgyak a felső paleolit vadászok elragadó művészetének, gazdag szellemi életének hagyatéka. Magyarországon még nem találtunk olyan kiemelkedő alkotásokat, mint a nyugat-európai festett barlangok (Altamira, Lascaux, Chauvet-barlang) képei. Arra nagyobb esélyünk van, hogy az állandó telepek kunyhóit és lakóit védő, dús idomú nőkről mintázott „Vé-