Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

1. TEREM - Az őskőkor és az átmeneti kőkor (Kr. e. 400 000-Kr. e. 6000) (T. Dobosi Viola)

roztak meg, 1892-ben találták Miskolcon, a Szinva partján, Bársony János házának alapo­zásakor. Innen a beceneve: Bársony-házi sza­kóca (7. kép). Ennek a méretében, megmunká­lásában azóta is felülmúlhatatlan tárgynak az előkerülését Magyarországon a tudományos őskőkorkutatás sikeres és lendületes évtizedei követték. A JÉGKORSZAK Egy-másfél millió évvel ezelőtt a két lábon já­ró, 8-900 cm'-es aggyal rendelkező, már egy­szerű kőeszközöket készítő előember elindult Afrikából, hogy benépesítse a lakható világot. Eurázsiában a jégkorszak fogadta őket (8. kép). A Föld történetében többször bekövet­kező lehűléseknek számos oka van. Legfon­tosabbak a Föld Nap körüli pályájának válto­zásai. Ezek a csillagászati események ponto­san kiszámítható ritmusban követik egymást: ez a jégkori időrend egyik alappillére. A Földet érő napsugárzás és a hőmennyiség eloszlását, a csapadékot hozó vagy szárító szélrendszerek átrendeződését a hegységek kiemelkedése is befolyásolta. Az eljegesedések leghidegebb évezredeiben, amikor az állandó szárazföldi jégtakaró határa Dél-Lengyelországban húzó­dott, a Kárpát-medencében száraz, gyér nö­vényzetű löszpuszták lehettek. A meleg időszakokban a maihoz hasonló vagy még kel­lemesebb volt az éghajlat. A megváltozott ég­hajlathoz alkalmazkodó növény- és állatfajok jelentek meg, terjedtek majd tűntek el: vagy végérvényesen kihaltak (pl. a mamut), vagy a körülmények változásának ritmusában új terü­leteket népesítettek be (pl. a rénszarvas). Az egymás hatását kölcsönösen erősítő folyama­tok eseménytörténetének vázlatát foglaltuk össze egy táblázatban. A jégkorszakot külön­böző tudományágak adatai alapján tagolhat­juk. A fizikai-kémiai módszerekkel meghatá­rozott időrendhez az évi átlaghőmérséklet kiszámított értékei alapján megrajzolt klíma­görbe csatlakozik. A táblázat egy sávja az adott időszak néhány jellegzetes állatfajáé. A legfontosabb hazai embertani leletek az ember biológiai evolúciójának három lépcső­fokát képviselik, s ezzel párhuzamos a régé­szeti emlékekre épülő tagolás is: - A Kárpát-medencébe legkorábban eljutott emberi közösségek (Homo erectus) kultúrá­ja a korai őskőkor vagy alsó paleolitikum. Jelképe a szakóca. Magyarországon ebből az időszakból a 350-400 ezer éves vértes­szőlősi telepet ismerjük. A tablóra az ott előkerült tarkócsont (közismert modern be­cenevén Sámuel) és koponyarekonstrukció került. - Az ősemberek (Palaeoanthropus, Homo sa­piens neanderthaiensis) műveltségét össze­foglalóan középső őskőkornak, középső paleolitikumnak nevezzük. Az időszakból ismert számos lelőhely eltérő régészeti ha­gyatéka már népi, kulturális s talán nyelvi különbségeket is takar. A megőrzött régi hagyományok mellett jelentős újítások ter­jedtek el az ismert világban. A korszak jel­legzetes tárgya, a bőrmegmunkáló kaparó az asszonyok mindennapi szerszáma lehe­tett. Az ősemberek maradványai a Subalyuk­barlangból kerültek elő. Hazánkban ezek a leletek a Kr. e. 100-35 ezer év közé tehetők. - A mai emberek jégkori, „ásatag" elődei (Neoanthropus, Homo sapiens fossilis) első csoportjai a Kárpát-medencében még talál­kozhattak az ősemberek maradékaival. A jégkor utolsó 25-30 ezer évének régészeti elnevezése a kései őskőkor vagy felső pale­olitikum. Jelképe a karcsú penge. A tablón a a Balla-barlangban eltemeti kisgyermek képviseli a jégkori modern embert. A ma­gyarországi telepek kora Kr. e. 35 és 12 ezer év közötti. 2. ŐSKŐKORI LELŐHELYEK MAGYARORSZÁGON Az ásatásokkal hitelesített, vagy csak felszíni szórványleletekből ismert több mint száz őskő­kori lelőhely közül azokat tüntettük fel a térké­pen, amelyek leleteit a kiállítás bemutatja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom