Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

6. TEREM - Római kori barbárok (Kr. születése körül-5. század első harmada) (Istvánovits Eszter-Kulcsár Valéria)

nünk, hogy csak igen gyér számban ismerünk innen dák leleteket, ezért valószínűbb, hogy a dákok csak ellenőrzésük alatt tartották a területet, de nem - vagy legalábbis nem sűrűn népesítették be. Többé-kevésbé ugyanerre az időre tehető a kvádok egyes csoportjainak áthúzódása a mai Szlovákia területéről az Alföld északi peremére, az Ipoly völgyébe, illetve a Duna mentén egészen a mai Budapest vonaláig. A Pest és Vác közötti területen vegyesen találjuk meg a szarmaták és a kvádok régészeti emlékeit (83. kép), ezért valószínű, hogy ezen a vidéken legalábbis bizonyos korszakokban - békésen éltek egymás mellett. A szarmata-kvád szomszédság a rómaiakkal vívott sorozatos háborúkban katonai szövetséggé erősödött, amit főképpen onnan tudunk, hogy antik szerzők rendszeresen emlegetik együtt e két népet a különböző hadiesemények kapcsán egészen az 5. századig. Előreszaladva a történelemben, itt érdemes Ammianus MarcellinusX idézni, aki a 4. század elejéről írva megjegyzi, hogy „a sarmaták és quadusok... szomszédságuk, valamint szokásaik és fegyverzetük hasonlóságánál fogva jól megértették egymást." A római-barbár szomszédság évszázadai során ugyanis sorra követték egymást a vészterhes, háborús időszakok és a békés kereskedelem periódusai. Talán a legvéresebb s egyben korszakhatárt is jelentő ellenségeskedés az ún. markomann-szannata háború, amelyben számos barbár nép (germán és szarmata törzsek egyaránt) csapott össze az akkor Marcus Aurelius, a filozófus császár által irányított Római Birodalommal. Többször tűnt úgy, hogy sikerült megállapodni a békéről, de a csatározások megújult erővel törtek ki újra és újra, így a háború csaknem 20 évre nyúlt el. 2. HÁBORÚ ÉS BÉKE, FEGYVER ÉS PIAC A markomann háború után beköszöntő békés periódus a római/barbár kereskedelem fellendülését hozta magával. Ekkor jelentek meg tömegesen a Barbaricumban a terra sigillaták (különleges, piros mázzal bevont, a fémedények fényes felületét utánzó, sokszor domborműves, illetve bepecsételt mintás, mitológiai jelenetekkel ékes díszedények), a tartományi ötvösök által a szarmata ízlés szerint készített zománcos fibulák (ruhakapcsoló tűk és brossok) (82. kép), a finom művű bronzedények, és az egyéb fémből készült luxustárgyak. Az utóbbiak inkább a germán, mint a szarmata régiségek között kerülnek elő. Mindezeket a portékákat vállalkozó kedvű római kereskedők szállították az Alföldre. A célkereskedelem és a határ menti árucsere mellett a Pannoniát Dacia római tartománnyal összekötő, a Barbaricumot átszelő úton szállított termékekből is részesültek a szarmaták. A kereskedők egyúttal jól kiépített kémhálózatot is jelentettek: megfigyelhették a barbárok mozgását, értesülhettek a hadi készülődésekről. A határ menti kereskedelem erős római felügyelet mellett zajlott. Kijelölték a piachelyeket. Megerősítették a környéket: a Duna mindkét partján (a barbárok területéhez tartozó bal parton is!) megerődített kikötők épültek, ahol katonák tartották ellenőrzésük alatt a határfolyón zajló forgalmat. A kiállításon egy ilyen határ menti piac részletét mutatjuk be. Nem teljesen világos sem a forrásokból, sem a régészeti anyagból, hogy a fentiekben felsorolt római árukért milyen termékekkel fizettek a barbárok. Ebből egyértelműen arra kell következtetnünk, hogy romlandó cikkek lehettek: mezőgazdasági árukra gondolunk, pl. tejtermékek, gabona, tojás, hús, méz stb. A többi között bemutatott hordó alakú edényt feltételezések szerint köpülésre használhatták. Elképzelhető az is, hogy a szarmaták élő állatokat adtak el a provinciába. Kérdéses a rabszolga-kereskedelem mértéke és mikéntje barbárok és rómaiak között. Ugyancsak kevés fogalmunk van a barbaricumi pénzforgalomról. Tény, hogy az alföldi lelőhelyeken gyakorta kerülnek elő római veretek (elsősorban 2. század végi, nagy ezüsttartalmú dénárok). Vannak azonban olyan periódusok, amelyeknek érmei viszonylag csekély számban bukkannak föl (3. század) annak