KOZÁKY ISTVÁN: A HALÁLTÁNCOK TÖRTÉNETE III. / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 7. (Budapest, 1941)

Előszó

hogy ott a halott-motívum nem önmagáért szépéi sőt semmi vonatkozásban sincs a „haláltánccal" és egyszerűen „hazafias allegória". Viszont Arany János egy költeményében „A rodostói temető" halottai, mint ezt a jelen kötetben közölt idézet is igazolni fogja, bizony nagyon is összefüggnek a „wütend Heer" elképzelésével, miként a Tengerihántás megfelelő és néphitből táplálkozó utalásai is. De ezeket a költeményeket sem azért említettem, mert „haláltáncok", hanem azért, mert egy-két olyan motívum van bennük, amelynek helyes értelmezése másutt, valóságos „haláltáncokban" is előfordul, tehát világosabb beállításba kell kerülnie. Vajda János Alfréd regényét, valamint Babits Mihálynak és Heltai Jenőnek halálverseit pedig most sem vettem fel a tárgyalás menetébe, mert a halálfilozófia története egészen más lapra tartozik, mint a „haláltánc" története. Bármily mélyenjárók Babitsnak, ünnepelt nagy költőnknek ilyirányú versei, bennük egy mélyen tiszta és emberien zseniális léleknek a halálról való filozófiája magasztosul fel, de — „haláItánc"-motívumok történetétől ezek a versek ugyancsak távol állanak. Csak kezünkbe kell venni Makay Gusztávnak legutóbb (1937) megjelent doktori értekezését A halál költészetéről a magyar lírában Vörösmartytól Adyig, vagy Perényi Líviának hasonló tárgyú dolgozatát, és látnunk kell, hogy ezek ép úgy a halálfilozófia fejlődését, eszmei kialakulását tárgyalják, mint W. Rehm-nek minden bíráló által annyira magasztalt, ugyancsak szintén túlméretezett adathalmazon nyugvó, nagy munkája (1928). Aki csak egy kissé is betekintett abba a kérdésbe, hogy mi a „haláltáncmotívum" lényege, az ezekből a tanulmányokból jóformán semmi anyagot, amely a kérdést továbbvinné, nem fog meríthetni, — bármennyire kétségtelen, hogy a halálról való filozófiai felfogás tényleg oka lehet bizonyos motívumváltozásoknak. De ha a „motívumtörténet" írója ezen a téren nem áll meg bizonyos pontnál, úgy valóban „mindent" meg kell írnia, ami egyenlő volna egy-egy kornak „haláltánc" szempontjából való „szellemtörténetével". Epen e z az ok, amiért fel kell tételezni, hogy a motívumok valóban „vándorolnak", bizonyos környezeti függőségtől mentesen is! A motívumtörténet írójának először igen sok „hasonló esetet" kell összeválogatnia, hogy azokból valami „törvényszerűséget" olvashasson le. De még ezenfelül egy másik elvet is kell szemmeltartania, ha nem akar elveszni a puszta találgatásokban. Minden motívumnak megvan a maga aktuális ideje, amikor „divatos", amikor „műfajképző" ereje van, amikor „új tipust" alkot Később is felüti ugyan itt-ott a fejét, de akkor már megszűnt „motívumalkotó", továbbfejlesztő intenzitása, v^ Lélek és Test vitája még jóval a haláltánc fellépése előtt, tehát a XII—XIII. században volt „újdonság". Mikor a haláltánc a XIV. század második felében fellépett, már csak halvány reminiszcenciái éltek és kapcsolódtak a haláltáncba^) Nem lehet tehát a „haláltánc" motívum "történetének írójától az követelni, hogy egy-egy „leszerepelt" motívum további történetét is figyelemmel kisérje, mert akkor megint az ellen a tisztalátás ellen vét, amelyet mindegyik bíráló — a művet nem olvasván végig tüzetesen, — annyira hiányolt. Nyéki Vörös Mátyás dialógusa' pedig a XVII. században már régen elavult motívum, amelynek megemlítése csak fogalomzavarokra adhat okot, mert úgy tüntetné fel a Test és Lélek vitáját, mintha az a XVII. században még mindég motívumképző erővel rendelkezne. Ez az elgondolás volt az oka annak is, hogy az első kötet vége felé különböző szövegeket jelentettem meg, amelyek talán másutt is könynyen hozzáférhetők, de amelyeknek végigtanulmányozása egyrészt meggyőz bennünket az egyes legendái motívumok fejlődésfokozatainak tényleges létezéséről, másrészt a második kötetben az „összlegendának" „halál- és halotttánccá" való kifejlődését kétségtelen szóvégi bizonyítékokkal támasztja alá. Ha Kurzweil dr. még ennyi szöveg és kép közlése után is „bizonytalannak" érzi a vázolt fejlődéstörténetet, hát még milyen áthatolhatatlan hínárba és mocsárba tévednénk, ha az ő elgondolása szerint a haláltánc-probléma megoldására kizárólag a dráma-teóriából és a folklórból indulnánk ki 1 A dráma-teóriáról különben ép azok a könyvek mutatják ki, hogy teljesen tarthatatlan, amelyeknek „átolvasását" nekem volt szíves ajánlani. A dráma-teóriát ma már minden modernebb haláltánckutató-könyv rég elintézettnek tekinti (1. Fehse), mert a haláltánc forrásának tartani valamit, amire a haláltánc előtti korból nincs egyetlen egy kézzelfogható bizonyítékunk, ez ép oly tudománytalan eljárás volna, mint a népszokásokat állítani oda kiindulópontul, mikor azoknak haláltánc előtti létezéséről alig van valami megbízható támaszpontunk. Az irodalomtörténeti és művészettörténeti megalapozáshoz pedig itt vannak a szövegek és képek, letagadhatatlan tanújelét adva egy-egy motívum valóságos fejlődési módjának! És épen a sokat dicsért Huizinga-könyv ("Herbst des Mittelalters" ; egy fejezete : Das Bild des Todes) egyrészt megint csak „szellemtörténeti megalapozást", ill. csupán „keresztmetszetet" akar adni, és a benne felhasznált adatok akármely más haláltánc-könyvben sokkal részletesebben megvannak, másrészt, — ha már ebből a könyvből is meríteni akarunk,— épen ez a mű hoz egy középkori latin idézetet, amelyből kiviláglik, hogy a szerző is épen olyan fontosnak tartja az „élet kerekének" haláltáncot megelőző szerepét, mint azt én is tettem. És amikor oldalakon keresztül szövegekkel és képekre való utalással kimutatom művem első kötetében, hogy a keresztény ókor és középkor apokrif-iratainak milyen nagy a szerepe a középkori művészettörténetben és valóban „nagy apparátussal" támasztom