KOZÁKY ISTVÁN: A HALÁLTÁNCOK TÖRTÉNETE III. / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 7. (Budapest, 1941)
VI. Az átmeneti műfajok
„Der Blitzzug" c. költeménye képviseli. 1 Ez egy vasúti szerencsétlenséghez hasonlítja az életei, ép úgy, mint utána Falke, aki még történelmi részletképsorozatban jellemezte a jelenkort, de egyes jelenetekben már a Liliencron által megindított átmeneti műfajba csapott át. Liliencron azt az ismert gondolatot akarja ábrázolni, hogy minden embernek, legyen bár gazdag bankár, gavallér, vagy tanácsnok, tudós, herceg, vagy katonatiszt, hölgy, vagy úr, költő, vagy játszadozó gyermek, meg kell halnia, ha a Halál célba veszi. Mindezek az emberek együtt utaznak büszkén a vonaton és miután már sok ország, város elmaradt mögöttük, sok éj és nap elmúlt s ők már a végállomáshoz érkeznek, akkor a naplemente szürkületében meggyújtják a vasúti kocsikban a gázlámpákat. Egy vágánykereszteződésnél egyszerre megjelenik a Halál bombával a kezében, dobásra készen. Mire a mi vasutunk odaér, a másik vágányról közeledő vonat középen belegázol. A hatalmas robajt halálos csend követi. A felkelő nap az elpusztult élet romjait látja meg : két sarkantyú, órák, egy részvény, pénz és költeménykötet, kótalap és egy ágyacskájában elégett jálékbaba hevernek egymás mellett. A gyorsan robogó vonat tarka utasaival magát a rohamosan múló életet, a vonatszerencsétlenség az élet hirtelen kialvásat és megsemmisülését szimbolizálja. Ennek az egy képpel egyetemesítő átmeneti műfajnak van magyar képviselője is. A magyar haláltánc csak a legújabb időben fejlődik saját tradíciói szerint s az átmeneti műfajjal be is zárul eddigi története. A magyar irodalom az egyetemes haláltáncfogalmat még nem ismeri. Adg Endrének „A halál rokona" című 2 költeményciklusa voltaképen az életet ábrázoló részletképsorozatok közé tartozik ; de nem tiszta műfajú történelmi részletképsorozat, minthogy a költemények nagyobb része az átmeneti műfajba kapcsolódik. Különösen „Az anyám és én" c. költemény megkapó, amelyben kétségbeesve vallja be önvádolólag, hogy anyjának az életét ő teszi keservessé. Itt találhatók meg a „Halál a síneken", „Az én koporsó-paripám" cköltemények is. Az ember életének és halálának egyetemes összképét Ady Endre (mint Liliencron) a vonattal, a sínpárokkal való hasonlattal is jellemezte. De még sokkal bizarrabb módon mint a német költők. „A Halál a síneken" (1908) című versében (Válogatott versei 31. 1.) nem jeleníti meg a Halált személyesen, csak magát a puszta költői képet veszi a maga kegyetlen reálitásában. Az Élet elhagyta őt hűtlenül s most a halálsíneket öleli s várja, hogy a feléje dübörgő halálgép elgázolja. S ekkor fellép az a gondolat, amit a Lafontaine-mese és annak XVIII. századi magyar változata dolgozott fel ; az az ember, aki már hallja a halálgép dübörgését és annyira közel érzi magához, hogy a tüzes per1 hg. v. Tieck und Fr. Schlegel. Wien. 1827. Classische Cabinets-Bibliothek. 137. Bd. S. 173-4. 2 Vér és Arany. Bp. 1908. 3—33. 1. nyék is már ráhullanak, az az ember, bármenynyire utálja az Életet, még egyszer vissza szeretne jönni. Utoljára átöleli az Életet és eszébe jutnak a beteljesületlen álmok, és „jön fekete szárnyú múltja", jőnek vágyai és keselyűkarmaikkal tépik lelkét. Mégegyszer átöleli az Életet, de utolsót lendülő karjai már a dübörgő halálgép szent kerekének küllőibe fonódnak görcsösen. Az életnek egységes képben való megjellegzése Adynak kedvenc témája volt. Egy másik költeményében : „Az én koporsó-paripám (1908.) (V. v. 184. 1.), szintén e haláltáncműfajjal találkozunk. Az élet egy nagy látomás, amelyben az ember saját koporsóján ülve, saját koporsó-paripáját hajtva a legszörnyűbb rémálmokon vágtat keresztül. A koporsón való lovaglás nem új téma, az már fellépett egy német tiszta allegorikus részletképsorozatos haláltáncban : Adolf Frey : Totentanz (Aarau. 1895.) című művének 5. költeményében (Thalfahrt 19. 1.)- Itt azonban nem az ember, hanem a Halál lovagol koporsóján ; „Mit den entfleischten Fersen steuerte Der Tod den Sarg und schoss blitzschnell [zu Thal." Kifejezésmódja ugyan meglepőbb itt is a kelleténél és habár bizarrságát túlzónak is tartjuk, mégis fel kell szedegetnünk a tiszta és nemes motívumokat és feltétlenül ki kell emelnünk azt a művészetet, mellyel Ady épen az itt felsorakoztatott haláltánckölteményekben a saját kétségbeesett, tragikus bukásban lehangolt lelkivilágának és leszereltségében megrendítő világnézetének adott kifejezést. Ugyancsak az ember egész életére jellegzetes vonásban keresi az élet valódi mivoltát Ady Endre „Nagy sírkertet mérünk" (1910) c. versében (V. v. 150. I.), amelyben az Ady-család sírkertjét készítik a ház közelében. Míg atyjával a sírkert szélét, hosszát lépi ki, váltig mondogatja neki: „Édesapám, talán elférünk"; de az csak hallgat, tűnődik és mindketten belevesznek az alkonyatba, sírkertet mérve. Ady e kép rajzának költői értelmezésében csakhamar egy magasabb régióba csap át. Már nem az Ady-család sírhelyét mérik, hanem „az emberét." Az ember, aki „dús földön és kevés kalásszal" éri el „a mérésnek őszét", életével, cselekedeteivel maga méri ki sírkertjét; élete nem más, mint sírkertmérés. „Százszor és százszor újra kezdi. Már száz sírra eleget lépett" . . . és mégis tovább méri saját sírját és belevész az alkonyatba. E gondolat kifejező ereje közel áll „Az ember Tragédiájának" tizenegyedik színéhez, amelyben a vásári tömeg életcélja is saját sírjának megásása. „Bevégezők ; el nyugalomra, Kiket a reg új életre költ, A nagy művet kezdjék el újra"... énekli a kar. Ezek mellett külön felemlítjük „A halál rokona" ciklus két másik jelenetét: „A halál
