PALOTAY GERTRUD: OSZMÁN-TÖRÖK ELEMEK A MAGYAR HÍMZÉSBEN / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 6. (Budapest, 1940)
LEÍRÓ RÉSZ
- 50 XXX. t.-n, az ország különféle vidékeiről. A mozgalmas, barokkos típust legszebben a 102. és 106. á. mutatja, az elcsökevényesedett, s már csak a középvirág megformálására, kidolgozására súlyt fektető változatokat a 103., 105. és 107. á. képviseli, míg a 104. á. a vaskossá, nehézkessé durvult, s a formák meg nem értésével, a zsúfolódás kezdetével az «elnépiesedés» beálltát jelző alakját ismerjük meg. 27 0 Végül a 105. á. már teljes széthullásában mutatja. Legmagyarabb, s egyben legművészibb megoldását a 108. á. kendőjének sarkain látjuk. A nép kezén legnagyobb számban kalotaszegi «írásos» hímzéseken találjuk (173. á.). Uri hímzésekből való alászállására már Malonyay, 27 1 lörök eredetére Viski 27 2 mutatott rá. A nagyszámú kalotaszegi vállozat között a ritkás, jól tagolt, világos rajzú példányok állanak közelebb az úrihímzésekhez, s nyilván korábbiak az itt bemutatott, vagy még ennél is zsúfoltabb, s néha a felismerhetetlenségig elrajzolt példáknál. Ha az elnépiesedés jeleit keressük, rá kell mulatnunk a díszílményrészletek (itt pl. a középső és száron ülő virágok) egymáshoz való arányának szándékos megváltoztatására, a jelentéktelenebb részletek, mint pl. levelek teljes kiküszöbölődésére, s evvel szemben a mintának sokszor anorganikus és nyilvánvalóan térkitöltést szolgáló formákkal, kacsokkal és kacskaringókkal, de sokszor értelmetlen tömegekkel való megrakására. Az erdélyi szászok láncölléses abroszai között is sűrűn szerepel ez a minta, s bár bizonyára egyazon forrásból merített, mint a Kalotaszeg, mégis mást, szellemében a miénktől idegent hozott létre belőle. Ezeket a szász mintákat a határozott rajz, de vérszegény, ritkás és egyszerű formák, a részletekben való szegénység jellemzi. Már az eddig bemutatott ábrákon is megfigyelhettük, hogy egyes törökös díszítményelemeket a magyar hímzés nagyobb szeretettel alkalmaz, mint másokat. Egyike a legkedveltebbeknek az a hosszú, lándzsaalakú, fogazottszélű levél, mely a XVI.— XVII. sz.-i török kerámiában, mint azt a datált falicsempék alapján Wulzinger megállapította 27 3, ugyancsak igen kedvelt. Minthogy e korból biztosan datált hímzések nem maradlak fenn, vagy — azok, amelyek feltehetően ilyen régiek, nem mutatnak ilyen mintázatot, — csak következtethetünk arra, hogy a törökök hímzésdíszül is alkalmazták. 27 0 E folyamat időbeli rögzítését segíti elő a belényesi (Bihar m.) ref. egyház egy 176G-os évszámot viselő kendője, amelynek sarokdíszítményei csaknem azonosak a 104. á.-val. 27 1 Malonyay: A magyar nép művészete. I. Bp. 1907. — 75. 1. 27 2 A Magyarsúg Néprajza, II. k. 324. 1. és 1137— 1139. á. 27 3 Raymund, i. m. 17—18 1. Egy — valószínűleg a XVII. sz.első feléből származó — perzsa bársonyszöveten is szerepel. Közölve: Martin, F. R.: Die persischen Prachtstoffe im Schlosse Rosenborg stb. Stockholm, 1901.— VI. t. Ez annyival is valószínűbb, mert egy mult századi, vagy a XVIII. sz. végén készült török pesgir szegélyén is alkalmazták. (117. á.). Anélkül, hogy ezen díszítmények eredetkérdésével, s századokon át meglelt vándorú íjával ehelyütt foglalkoznánk, csak rá szeretnénk mutatni arra, hogy már szasszanida ezüstmunkákon is szerepelnek olyan szárak, amelyek egyszersmind fogazottszélű levelek is («akantisierende Rankenstengel») s ami, tudományos megállapítás szerint, szasszanida jellegzetesség. 27 4 A nálunk fennmaradt régi török kendők között a szomódin látunk olyan fogazott, hosszú levelet, amelyből, mint szárból, kisebb virágok és levelek nőnek ki (13. á.) s még jellemzőbb, világosabb példáját a lordosi ref. egyház kendőjének sarokmintájában (70. és 74. á.). A mi régi hímzéseink közül e csoportba sorolhatjuk a 93. és 94. á. ilyen alakú leveleit is, de méginkább a XXXIII. t. (118-122. á.) díszítményeit. A 117. á. az említett török pesgirszél mintája, a többi mind régi magyar úrihímzés-minta. Kétségtelenül a 118. á. áll legközelebb a török stílushoz. A 119. á.-n a fogak között kinövő bimbók már hazai járuléknak tekinthetők, úgyszintén a tulipán végén lévő kacsok is. A 120., 121., és 122. á. már rendkívül erős barokk hatásokat tükröz, bár itt is — magának a díszítménynek formáján túl — megmaradt a levélnek és szárnak egymást-metszése, amely török jellegzetesség. 27 5 Világosan látjuk, leginkább ez utóbbi három mintán, hogy a nagyvonalúbb, lendületes, mozgásos megformálás különösen a díszítményrészleteknek egymáshoz való viszonyában, sokszor pedig vonalvezetésük megváltoztatásával; hajlékonyabbá tételükkel, s kunkorodó végződéseikben, a beillesztett kacsokban nyilvánul. A 34. á. közepén egy — liíinzéseinken igen ritka — mértanias jellegű díszítményt látunk. Török kapcsolatai, a 35. á. ismétlődő díszítményeivel összehasonlítva, nyilvánvalóak. Ilyenféle minták — nagy felüleleken ismétlődve — régi török falicsempéken is alkalmaztattak. Érdekes, liog} r ilyen jellegű díszílméin népi hímzéseink között is fordul elő (162. á.). A négyszögletes régi török kendők középrészén nem ritka a forgórózsaszerű minta. Hogy csak a nálunk megmaradtakra hivatkozzunk; a győri, a nagykőrösi s a tordosi ref. egyházak török kendőin látunk ilyenféle díszítményeket (9., 17., 67. á.). Ugyanez a fajta minta fordul elő a kétségtelenül a XVI. sz. végéről, vagy legkésőbb a XVII. sz. elejéről való monori török kendő közepén is. 27 6 Iíiiszka a vajdahunyadi kath. 27 4 Ernsl Herzfeld: Der Wandschmuck der Bauten von Samarra und seine Ornamentik. Forschungen zur islamischen Kunst II. Berlin, 1923. — 188. 1. 27 5 E csoportba tartozik az az erősen elrajzolt, de megmintázásában mégis sok török vonást őrző sarokdíszítmény, amelyet Divald Eperjesről közöl. (Sáros vm. stb. 33. á.) 27 3 L. ehhez: a 226. jegyzetet.
