Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Sármány-Parsons Ilona | München szerepe a modern magyar festészeti szemlélet és stílus megteremtésében

SÁRMÁNY-PARSONS ILONA | MÜNCHEN SZEREPE A MODERN MAGYAR FESTÉSZETI SZEMLÉLET ÉS STÍLUS MEGTEREMTÉSÉBEN A 20. század elején megfogalmazott, de főképp a század második felében kidolgozott művészettörténeti kánonrendszer - éppen mert egy, a francia, azaz a párizsi festészeti életen belüli stílusfejlődési sort (impresszionizmus - posztimpresszionizmus - fauves - kubizmus) tekintett abszolút mércének - egyik alaptétele a modern festészetre nézve az volt, hogy a modernség alapjellemzője, mi több, alapkövetelménye a narrativitással való szakítás. Ez a szemlélet magában foglalta nemcsak a hagyományos zsánerfestészet, de mindenfajta ideafestészet elvetését is, azaz száműzését a modern festészeti kísérletek szférájából.

1 (A következő lépés ezután a mimézis elvével és a figurális ábrázolással való szakítás volt.) Ez a megközelítés - ami, bár igen vékony szálon, még a német festészetben is jelen volt, és a Hans von Marées és Konrád Fiedler nevével jelzett művészetfelfogásban testesült meg - tehát merőben másként, mint a kortárs franciáknál - az 1880-as évek végén csak az egyik és akkor még marginális szerepet játszó új szemlélet volt. A művészetmegújítási elképzelések legfontosabb német képviselői, a későbbi Secession kísérletező mesterei (Liebermann, Uhde, Piglhein, Leopold von Kalckreuth vagy valamivel később Corinth) viszont igen intenzíven koncentráltak a kortárs társadalmi valóságra; a modern festészet alapfeladatait, korszerűségét és művészi hitelének letéteményét éppen abban látták, hogy az „örök emberi témákat" - amelyek valami történet keretén belül voltak legérthetőbben kibonthatóak - a jelenkor társadalmának akut és valós problémáin keresztül ragadják meg. Ennek szellemében még a leghagyományosabb vallásos, biblikus témák megjelenítését is aktualizálták (Uhde, Liebermann, Piglhein, Herterich). A modernizálás feladata a hagyományos ábrázolási témákat (vallási, történeti, allegorikus vagy zsáner) alapjaiban érintette, és csak ezután volt, mintegy a második lépésben, de azzal elválaszthatatlanul összefonódva volt a formai megújításra való követelmény is része az új stílusnak. A festészet társadalmi helyét, funkcióit, a kortársak elvárását akceptálták az alkotók, és nemcsak az efemer divatok avagy a tömegízlés követését jelentette az, hogy a figurális képeknek kell témájuknak lennie, de a művészek elkötelezettek voltak saját szűkebb-tágabb közösségük szellemi elitjének és humanista hagyományainak (reprezentatív és didaktikus) feladatai iránt is. A magyar kultúra vizuális szférája ekkor igen hasonló elvi és esztétikai alapokon nyugodott, mint a délnémet, történetesen Bécs és München művészete. Magyarország politikailag, gazdaságilag és kulturálisan évszázadokon keresztül döntő módon a német nyelvterület hatásának és gondolkozásmódjának kisugárzásában fejlődött.

2 Ráadásul a 19. század második felében a középiskolai, azaz a gimnáziumi oktatáshoz a német nyelv is hozzátartozott. Természetes volt tehát, hogy a művészeti elit és a kultúrát irányító politikusok, bürokraták az 1880-as évek végén, a 90-es évek elején hasonló esztétikai ideálok és szociális elvárások szellemében tevékenykedjenek a közép-európai művészeti centrumokban (Münchenben, Bécsben, Prágában, Krakkóban és Budapesten). A magyarok jelenléte Münchenben, akár az Akadémián, akár a tágabb művészeti életben elfogadott és természetesnek vett tény volt. Az Akadémia tanári karában elismert helye volt mind Wagner Sándornak, mind Liezen-Mayer Sándornak. 1886-tól Hollósy iskolája is egyre több tagot számlált, és a magyarok mellett sok külföldi festőtanulója is volt. Természetesen nemcsak a magyarok, de a lengyelek is kolóniaszerű, koherens csoportot alkottak,

3 továbbá a csehek is, akik Münchenben alapították meg a Mánes, későbbi modern múvésztársulatuk előfutárát, a Skreta-kört.

4 Német reflexiók a magyar festészetről 1888-ban