Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)
TANULMÁNYOK - Sármány-Parsons Ilona | München modernsége. Az 1880-as évek második fele és a Secession megszületése
néhány elismert német mester is ezt a vonulatot képviselte. Hans Thoma 21 képpel szerepelt, Böcklin (1827-1901) 17 festménnyel, amelyek legtöbbje jóval korábban festett, mitologikus témájú kompozíció volt. (74 kentaurok harca 1873-ból [Kunstmuseum Basel, Basel], A szirének stb.) Váratlan meglepetést hozott egy posztumusz megrendezett „kiállítás a kiállításban", amelyben Konrad Fiedler barátjának, Hans von Marées-nak (1837-1887) harminc festményét és számos rajzát mutatták be, közöttük egy késői főművet, a Hesperidák kertjét (1884-1890, Neue Pinakothek, München), egyfajta árkádiaképet, amely csak évekkel később termékenyítette meg a szimbolizmust és a művészet autonómiájának kivívásáért harcoló művészeti gondolkodók és szövetségeseik mentalitását. A legmodernebb és provokatívan érzéki, erotikus felhangokat is megpendítő szimbolikus kép Max Klinger (1857-1920) Kék óra című nagy vászna (1890, Museum der Bildenden Künste, Leipzig) a századvégi német szimbolizmus színdús nyitánya ellentmondásos kritikai visszhangot váltott ki. Az újra szereplő skótok mellett újdonságot ezúttal a skandináv festők néhány remekműve jelentett; a svéd Anders Zorn virtuóz ecsetkezeléssel, játszi könnyedséggel megfestett A nagy sörfőzde című képe (1890, Konstmuseum, Göteborg), a megkapó líraiságú, neoromantikus északi hangulati tájak költői színvilága (Eilif Peterssen [1852-1928]: Nyári est, 1886). Az érzelemmel telített finomrealista német zsánerképekkel rokon, csendet és meghitt békét árasztó enteriőrképek (Anna Ancher [1859-1935]: Cselédlány a konyhában, 1883-1886, Hirschsprung-gyűjtemény, Koppenhága) mély nyomot hagytak a következő esztendők festészeti témaválasztásán és technikai innovációin. Lyka erről is írt, ezúttal a Magyar Hírlapba egy lelkes és alapos háromrészes ismertetést.' 16 Mindezen eredmények ellenére e „müncheni Szalon" képválogatása annyira merész volt, hogy megrendezőjén, a patinás Kunstvereinon belül menthetetlenül kiéleződtek az ellentétek a modernek és a többiek között. 47 A zsűriben a képek kiválasztásánál a legmodernebb törekvéseket támogató festőcsoport dominált, élén Uhdével - akik kétségtelenül klikként működtek. Tetézte a bajt, hogy ez volt az első olyan kiállítás, amely a helyi müncheniek számára anyagi veszteséggel járt, így végül szakításra került sor a két táborra szakadt tagságon belül, ami elvezetett a Secession, azaz az új művészeti társulat megalakulásához. 48 A különböző sajtóorgánumokban kitört a polgárháború a kísérletező művészek exkluzív palotaforradalma ellen, mivel a zsűri Uhde autokratikus vezetése alatt kidobott minden konzervatív rutinmunkát a kiállításból. A kimaradt festők a demokrácia nevében támadták meg a modern eszmék helyi képviselőit. A reakció az újítók részéről nem váratott soká magára. A napilapokban hónapokon át folyt a heves csatározás pro és kontra, ami időnként rágalmazási perekhez is vezetett. A művész-, azaz a festővilág régi szervezeti egységét nem lehetett többé helyreállítani. 1892. február 29-én tizenegy művész klubot alakított, majd április 21-én a Münchner Neueste Nachrichtenben megjelentette nézeteiket, 49 és bejelentette, hogy kiválik a Münchner Künstlergenosseschaftból, és új társulatot alapít. Áprilisban már száznyolc főre duzzadt a Secessionba belépett művészek névsora, és nyilvánvalóvá vált az intézményi szakítás, amelyet az állami mecenatúra ekkor még mélyen elítélt, és kezdetben nem nyújtott anyagi támogatást az új művészegyesületnek. Igy a legtöbbjük még kiállított az 1892-es nyári tárlaton, ahol sok jeles külföldi festő is szerepelt, így Israels, Boldini (1842-1931), Segantini (1858-1899), Tissot (1836-1902) és Whistler négy képpel. 50 Lyka Károly kritikájából arra lehet következtetni, hogy igen jelentős volt a szobrászati és tájképfestészeti anyag. Szellemes fordulattal elemzi a modern szobrászat és a modern tájképfestészet „szerepcseréjét". Úgy látja (kicsit túlzó leegyszerűsítéssel), hogy a szobrászat, amely „máig a nyugodalmas, kolosszális pihenés allegóriája" volt, most „képe a mozgalomnak, a szenvedélynek, mint a modern zene":'* Ezen az 1892-es kompromisszumos nyári nemzetközi kiállításon 5 ' 1 a koppenhágai dán festő, Hammershoi (1864-1916) is szerepelt négy képpel, Matejko (1838-1893) három kompozícióval, Whistler ezúttal négy képpel, amelyek között három portré volt. Elsőnek állított ki Münchenben John Singer Sargent
