Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Sármány-Parsons Ilona | München modernsége. Az 1880-as évek második fele és a Secession megszületése

(1856-1925) és Carl Moll (1861-1945) (a Ferenc József tulajdonában lévő, Római romok Schönbrunnnál című nagyméretű képével és két csendélettel). Különös, hogy Lykát elsősorban az amerikai festők, Dwight William Tryon (1849-1925), illetve Horatio Walker (1858-1938) tájképei varázsolták el. Mellettük a skandinávokat is lelkesen dicsérte, akiknek a festészetét a skandináv irodalmi nagyságok, Ibsen, Drachmann, Strindberg, Hanson és Jakobsen müveivel egyenrangúnak tartotta. Lyka kritikai esszéjének legfontosabb szándéka az volt, hogy megkísérelje az olvasó számára elméletileg is megfogalmazni a modern tájkép mibenlétét, varázsának titkát: „a tájkép a hangulatok és rejtett, titkos belső élet kifejezése, az önfeledt nyugalom allegóriája. [...] E képeken csönd van, mi sem mozog, olyan, mint egy nyugalmas, nesztelen fantom, fa, fű, mező s hegy titokzatos mozdulatlanságban mintegy megrögzítve áll előttünk. Itt-ott érzünk ki belőlük valami sejtelmes életet, mely látatlanul és halkan működik, mint a sejtszövetek ismeretlen vegyi folyamatai. [...] Kezd hatalmas uralomra jutni benne [mármint a festészetben] a zenei szimfónia. Ha e tárlat egyik legszebb osztályát, az amerikait végignézzük naiv szemmel, s átengedjük magunkat a betóduló érzeteknek, valóságos festett szonátákat látunk, mik enyhén, lassan vibrálva közelednek felénk, sallangok s kézzelfoghatóság nélkül, de az érzés hatalmas erejével. A nyugalmas természet titkos belső élete küldi felénk sejtelmes képét."

55 Kevés találóbb, empatikusabb leírása van a hangulati szimbolizmus tájképtípusának, amelynek sorozatosan születtek meg remekmüvei a magyar festészetben is; itt elsősorban Mednyánszky képeire gondolunk, de Hollósynál, Ferenczynél is vannak példái. Az egyes festészeti iskolákat részletesebben ismertető második részben Lykának újfent érzékeny meglátásai vannak a kortárs festészet állapotáról. A Secession (ősztől ezt a rövidített nevet használták) saját kiállító helyiségért való kemény politikai és gazdasági küzdelme másfél év alatt sikerhez vezetett, de ennek különös momentuma volt, hogy az első modern német szecessziós társulat, amely a nevében is viselte a müncheni jelzőt (Verein bildender Künstler Münchens / München Képzőművészeinek Egyesülete volt a szervezet hivatalos neve), első és igen sikeres kiállítását a lenézett, de valójában veszélyes riválisnál, Berlinben rendezte meg 1893 májusa és szeptembere között. A taktika, hogy ezzel nyomást gyakoroljanak a müncheni kultúrpolitikára, bevált, a bajor állami és városi politika semmitől sem félt annyira, mint hogy elveszti vezető művészeti pozícióját, és még e téren is Berlin mögé kerül. Hogy ez a helyzet ne ismétlődhessen meg, München városa és számos befolyásos embere mindent megtett annak érdekében, hogy az új társulat, a Secession gyorsan hozzájusson egyjó fekvésű telekhez, és azon felépíttethesse saját kiállítási csarnokát. Igy München egyik legkedvezőbb helyén, a rezidenciával és az angolparkkal szemben rekordidőn belül, három hónap alatt épült fel a nagy középső teremből és az azt körülvevő tizenkét kisebb teremből álló, felső megvilágítású funkcionális csarnok, amelyet a Secession öt évre vehetett bérbe. Az egyik alapvető különbség a Glaspalast és a Secession kiállításai között épp a kiállítási stílusból adódott. Az előbbi intézményhez képest az új kiállítási csarnokban a sokkal kevesebb és szigorú esztétikai kritériumok szerint válogatott képeket egyetlen vízszintes sorban akasztották egymás mellé a semleges színű világos falakra úgy, hogy a képek lehetőleg ne gyengítsék egymás hatását. Bár a szecesszió művészetpolitikája az egaliter demokratikus elvekkel szemben egy szűk csoport elitizmusát képviselte, a „lázadók" igen hamar elnyerték a közönség szimpátiáját. 1893. június 16-án 297 művésztől sok vonzó képet (876 mű) sikerült összeszedniük. A Stuck által tervezett plakáton (a VII. kiállítás 1897-ben készült plakátját le. 10. kép) Pallas Athéné, a művészetek és mesterségek istennője egyébként a hagyományok folytatására is utalt, és évenként új meg új alakban emblematikusan emlékeztetett a Secession programjára. Az összes jelentős, korábbi modernséget szimbolizáló mesterjelen volt müveivel. Hans Thoma, Wilhelm Trübner, Fritz von Uhde, Franz von Stuck, Ludwig Dill (1848-1940), Bruno Piglhein (1848-1894) és Max A müncheni Secession kiállításai és visszhangjuk