Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Szinyei Merse Anna | Magyar festőtanárok lengyel tanítványai Münchenben

rajzkészségének megfelelően tanítványaitól is megkövetelte az alapos rajzi felkészülést, melyet - bár ez már nem az ő feladata lett volna, hanem az alsóbb osztályoké - addig gyakoroltatott, amíg rutinná nem vált.'

6 Aki már jó! rajzolt, azt persze azonnal festésre fogta. Az első növendékei közé tartozó Szinyei Merse Pál is lelkesen számolt oe szüleinek az új tanár melletti munka első hónapjáról: „passióval és kedvvel dolgozom mostan, szép modelljeink vannak s tovább is ülnek, mint azelőtt, s ezért jobban kidolgozhatjuk, miért többet is tanulok rajta, nagyobb változatosság is van s többnyire igen nagyban festjük, egész alakot életnagyságban".

17 A ractawicei körkép egyik említett festőjének, Teodor Axentowicznak a kiállításunkon is szereplő, Remete című képe (1881, kat. 9), mely a Wagner-osztályban folytatott tanulmányainak vége felé készült, jól mutatja azt a magas fokú festői felkészültséget, mely a tehetségesebb növendékek mindegyikét elkísérte aztán pályájukon. Nem véletlenül vált szállóigévé az Akadémia 1849 és 1874 közötti igazgatójának, Wilhelm von Kaulbachnak alapkövetelménye: „ein Maler muss malen können" (egy festőnek tudnia kell festeni). Az Axentowiczhoz hasonlóan Wagnerhez, illetve Benczúr Gyulához is járó Franciszek Ejsmond (1859-1931) ugyancsak bibliát olvasó szakállas remetéje is 1881 -es szép akadémiai tanulmány,

18 az életmű többi része azonban már nem érte el kollégája később elemzendő, korszerűbb kvalitását, parasztzsánere megmaradt a novellára is fogékony münchenies realizmus fogságában. Wagner Sándor legkorábbi lengyel tanítványainak sorából messze kiemelkedik az alig 28 éves korában tüdőbajban elhunyt Maksymilian Gierymski (1846-1874), az oroszok elleni 1863-as varsói felkelés diák résztvevője, aki később többször is megörökítette akkori élményeit. Mivel az elnyomatás idején az összes lengyel művészeti főiskolát bezárták, hogy a birodalmi központok - Szentpétervár, Berlin, Bécs - akadémiáira tereljék a fiatalokat, azok inkább a független Münchent részesítették előnyben, még ha előbb el is végezték az alapképzést nyújtó helyi rajziskolákat. Ez történt Gierymskivel is, aki Varsóból ösztöndíjjal érkezett 1867-ben Münchenbe, és Stráhubertől (1814-1882) hamar Wagner osztályába került. A kölcsönös szimpátia bizonyára azonnal kialakult közöttük, hiszen mester és tanítványa egyaránt lelkesedett a lovakért. Gierymski mindjárt 1867-ben meglepően érett lovasrohammal bizonyította nem mindennapi tehetségét, mely nemcsak a lovasvágta remek mozgásérzékeltetésére, de a felvert por, a fények és árnyékok által befolyásolt különleges atmoszféra visszaadására is képes volt.

19 Ez időből két összefogottan kezelt síkvidéki tájképe is ismeretes cigánytáborral, tűzrakással, az egyiken gémeskút is látszik. Mindkét kép alcíme: Jelenet a cigány életből, sőt a nagyobbik Magyar cigányok címen is ismeretes (nem a gémeskutas). Nem tudunk magyarországi utazásáról, de vándorcigányokkal akárhol találkozhatott. Mindenesetre e képeken bizonyos szemléletbeli rokonság fedezhető fel Munkácsy korai képeivel (például Itatás, 1869, MNG), de nálánál lágyabban lírai előadásban. Közel áll a mindkettőjükre ható id. Eduard Schleich (1812-1874) szélesen elnyúló formátumú tájképeihez, amelyek a barbizoni hagyományokat közvetítették München és a keletebbre fekvő országok felé. Akár August von Pettenkofennél is láthatott ilyesmit, aki valóban folytonosan úton volt Barbizon, Párizs, München, Bécs, Budapest és Szolnok között, és ahol csak tudott, kiállított. A fiatal lengyel ugyanakkor mindezeknél bátrabban alkalmazott nagyvonalúbb, modernebb effektusokat a természet ábrázolásában. Alak és táj festői és hangulati összehangolása nála általában remekül megoldott, önálló tájképeiben, csendéleteiben is a képi harmóniára törekedett. Mint egy évvel korábban Munkácsy, 1868-ban Gierymski is otthagyta az Akadémiát, és ebben bizonyára nagy szerepe volt akkoriban már híressé vált honfitársának, Józef Brandtnak (1841-1915). A párizsi művészeti kezdetek után Münchenben Franz Ádámnál (1815-1886), majd Pilotynál tanuló és hazájával mindvégig szoros kapcsolatokat tartó, igen erős egyéniségű Brandt 1867-ben megnyitott műterme a bajor fővárosba került lengyelek legfőbb találkozóhelye, 1875-től pedig magániskolája is volt, melyet nyaranta Radom melletti vidéki birtokára költöztetett, hogy se ő, se tanítványai ne szakad-