Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Bakó Zsuzsanna | Történelmi festészetünk és a müncheni Akadémia

(1729-1781) 1766-ból származó traktátusa jelölt meg, amely hangsúlyozta a néző érzelmeinek figyelembevételét is.

6 Ugyanezt a véleményt képviselte Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) is, aki hangsúlyozta, hogy a műalkotásnak élvezhetőnek is kell lennie.

7 A 19. század elején a történeti festészet szabályrendszere német területen további elemmel akkor bővült, amikor I. Lajos koronaherceg, majd bajor király kezdeményezésére megalapították a müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémiát. Az 1802ben írt királyi leirat tartalmazta, hogy az alapításnál figyelembe kell venni a klasszicizmus térhódítását és a nemzeti mozgalmak törekvéseit.

8 A német művészet új alapokra helyezését tűzte ki céljául Peter von Cornelius, Rómában élő nazarénus festő is, aki első lépésként nazarénus barátaival 1814-ben emlékiratot intézett az osztrák, a porosz és a bajor államkancellárhoz a monumentális nemzeti művészet támogatása érdekében, amelynek aktualitását a Napóleonra vereséget mérő egyik csata adta.

5 A nemzeti tematika azonban elsősorban Cornelius nazarénus tanítványainak munkásságában jelenik meg, amikor a király megbízásából, mesterük felügyelete alatt megfestették a német történelem és mitológia jeleneteit a müncheni Hofgarten árkádjaiban, illetve a Residenz freskóin.

10 A történeti műfaj legfontosabb irányelvei a 19. század első felére már megszilárdultak. Az európai történeti festészet alakulására a párizsi és a müncheni akadémiák döntő befolyással voltak, hiszen a különböző időszakokban ezeket vette át - a magyarok szempontjából fontos - bécsi, de a többi közép-európai ország művészeti iskolája is. Az akadémiák egységes szabályrendszer, azaz kánonok és az abból levezetett sablonok alapján dolgoztak, melynek lényege a mintakövetés volt; ezt mintalapok, gipszszobrok és régi festmények másolása révén sajátították el. Az akadémiák így múvésznemzedékek sokaságának szemléletét formálták, ezáltal a közönség gondolkodását és ízlését is irányították. Ez így volt majdnem a század legvégéig, mivel az új, természetközelibb látásmód, amely főként a tájképfestészetben jelent meg, csak az 1890-es évektől kezdve vált általánossá. Az olyan akadémiai tanárok, mint a francia Paul Delaroche (1797-1856), a müncheni Wilhelm von Kaulbach vagy a szintén müncheni Kari von Piloty rendkívül nagy hatással voltak a művészekre, képeiket másolták, stílusuk, művészi eszköztáruk példaként szolgált főként a 19. század második felében. A történeti műfajban tevékenykedő művészek mozgástere a túlszabályozottság miatt meglehetősen korlátozott volt, így általánossá vált a kompozíciós sémák, motívumok, stilisztikai és technikai megoldások egymástól való átvétele. Ez természetesen nem a kritika nélküli másolást jelentette, hanem az eszköztár bővítését szolgálta, és az igazán jó festőknél sohasem ment az eredetiség rovására. A 19. század közepére ezek a szabályok már olyan merevvé váltak, hogy a művészek, a műértő kritikusok és teoretikusok Európaszerte érzékenyen reagáltak mindenre, ami eltért az előírásoktól. Ez történt két belga művész esetében is. Louis Gallait (1810-1887) V. Károly lemond a trónról fia, II. Fülöpjavára /555. október 25-én Brüsszelben (másodpéldány: 1. kép) és Edouard de Biefve (1808-1882) A flamand nemesség békét köt 1566. február 16án (1849-es másodpéldány: Staatliche Museen zu Berlin, Nationalgalerie, Berlin) című képei 1842 és 1843 1. Louis Gallait: V. Károly lemond a trónról, 1842. Städelsches Kunstinstitut, Frankfurt am Main (másodpéldány) ©bpk, Berlin 2009 /Lutz Brain