Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Hessky Orsolya | Az Akadémiától a modernizmusig. München és a magyar művészet 1850-1914 között

kurzust. Másrészt pedig mindezt tetézte, hogy a nagybányai „fordulat" ábrázolásához, a modern magyar festészet megszületésének narratívájához a kezdetektől fogva hozzá tartozott a müncheni művészeti élet és oktatás negatív képe. Az objektív véleményalkotáshoz ezért a kiállításon és a katalógus tanulmányaiban megpróbáljuk elhelyezni a műveket és művészeket abban a közegben, amely olyan jelentősen befolyásolta művészetünk alakulását, és amely kétségkívül a modern magyar festészet kialakulásának előzményeit, hátterét és bázisát képezte. A München-jelenség vizsgálatakor két összefüggő tényezővel találkozunk: az Akadémiával és a várossal mint művészeti centrummal. Ezek újra és újra egymásból következően formálódtak, nem választhatók szét, mégis minden alkalommal jelezni kell, hogy amikor azt mondjuk: München, az Akadémiára vagy éppen a városra, a centrumra gondolunk. A 19. század első felében, egészen a század 80-as éveiig inkább az Akadémia története alkotja „München" történetét, ezt követően azonban az Akadémia központi jelentőségének csökkenésével számos újabb mozzanat bukkan fel, amelyek együttesen alakítják az egyre szövevényesebbé váló összképet. Az Akadémia és a városban zajló események történetét párhuzamosan próbálom meg felvázolni. A Királyi Képzőművészeti Akadémia történetéről, jelenségéről és jelentőségéről számos összefoglaló tanulmány született

11 már. A legfrissebb kutatásokról számot adó, már említett katalógus számos új meglepetéssel szolgál; megkérdőjelezhető például, hogy az 1808-ra elkészült konstitúció valóban Friedrich W. J. von Schelling (1775-1854) hatására jött létre. 1909 óta

12 tartják a konstitúciót a filozófus Uber das Verhältnis der bildenden Künste zu der Natur

u című beszéde - amelyet az Akadémia alapítását támogató uralkodó, I. Miksa (Maximilian I. Joseph, 1806-1825 bajor király) névnapján tartott 1807ben - nyomán létrejött szövegnek. Ez azonban néhány passzustól eltekintve adminisztrációs előírások és formai szabályok összefoglalása,

14 amellyel az éppen akadémiává alakuló intézmény reformjait készítették elő, s valószínűleg az egyik miniszter munkája.

15 A preambulumban lefektetett, a művészi szabadsággal kapcsolatos gondolatok azonban kétségtelenül Schelling hatásáról tanúskodnak, emellett pedig összecsengenek Friedrich Schillernek a Levelek az ember esztétikai neveléséről című munkájában (1794) megfogalmazott gondolataival is.

6 Az Akadémia irányítását Peter von Langerre (1756-1824), a düsseldorfi Akadémia korábbi igazgatójára bízták, aki megteremtette a megelőzően fennálló és működő iskola és az induló felsőfokú intézmény kontinuitását. Az őt követő igazgató a szintén a düsseldorfi Akadémia éléről érkezett Peter von Cornelius (1783-1876) volt. Az elmúlt másfél évszázadban megítélése sokat változott: a korábban szigorúságáról és konzervativizmusáról elhíresült művész az újabb kutatások objektív megközelítése nyomán immár a német idealizmus, a wahre Kunst képviselőjeként jelenik meg, akinek pontos és hatékony elképzelései voltak az Akadémia szervezetének és az oktatás rendszerének átalakításáról. Nem igaz az a megállapítás, amely egy, a szövegkörnyezetéből kiragadott mondat alapján igen sokáig tartotta magát a német szakirodalomban is: hogy a műfaji hierarchiára hivatkozva bezáratta a tájfestészeti osztályt. „A zsáner és tájképfestészeti osztályt fölöslegesnek tartom" - írta 1825-ben az uralkodónak, I. Lajosnak (1825-1848) - de a levél így folytatódik: „Az igazi művészet nem ismeri a műfaji széttagoltságot; a látható természet minden elemét magában foglalja." Sőt: „Ha mégis külön tanítanánk a különböző szakokat, akkor Kobell professzor nagyszerűen alkalmas volna rá."

17 Cornelius nevéhez fűződik az oktatási rendszer reformjának megkezdése.

18 A tájfestészeti osztály Cornelius igazgatósága alatt valóban kimaradt az Akadémiáról, a tájképfestők azonban 1823-ban megalapították a Münchner Kunstvereint (Müncheni Műegylet). Vezetőjük, Georg von Dillis (1759-1841) felfogásában a természet elsődleges szerepet játszott, a Claude Lorrainig visszanyúló árkádiai tájhagyományt saját egyéni stílusán átszűrve a paysage intime egyik legjelesebb képviselőjévé vált. Társaival együtt

19 Ferdinand Kobell (1740-1799) tájképfestő fiához intézett