Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)
KATALÓGUS - X. ECCLESIA EXORNATA: TEMPLOMOK ÉKESSÉGEI, 1300-1500 - Poszler Györgyi : Gótikus táblaképfestészet és faszobrászat
A művészettörténeti szakirodalom hagyományosan a nördlingeni Friedrich Herlin művészetével állítja párhuzamba a „Nagytótlaki Mester" képeit. Ezt egy meglehetősen bizonytalan okleveles adattal is alátámasztják, miszerint a nördlingeni festő személyesen járt volna Kassán. (AÉ 23 (1903) 302., Kemény L.). Elsősorban az arcok, tekintetek hasonlóságát elemzik, míg a képek világos, derűs tónusát a bécsi festészethez kapcsolják. Alfred Stange ezzel szemben a század utolsó harmadának felső-ausztriai művészetéhez tartozónak véli a táblákat. Az általa rekonstruált mester oeuvre-jébe tartozna a budapesti táblákon kívül még egy, a Tizennégy segítőszentet ábrázoló kép (Bad Aussee, Spitalkirche), és két tábla Szent Borbála és Szent Dorottya alakjával a salzburgi Szent Péter-dómból; az esztergomi táblákat ugyanakkor nem említi. Az összehasonlító elemzés itt is egyes részletekre - mint az alakok síkszerű, egymás mellé való elrendezése, a táj kulisszaszerű volta, az arcok naiv, sematikus bemutatása - koncentrál. A színezés finomságát, dekoratív jellegét ő is kiemeli. A gyenge kvalitású, mind a grafikai lapokat, mind a festészeti példákat tekintve különböző forrásokból merítő és különböző hatásokat ötvöző provinciális festő oeuvre-jének összeállítása azonban igen kényes feladat. Az adott évtized festészetének általános jelenségeit, melyeknek ezen kevés egyéni jellemvonást mutató alkotások a talán leghívebb tükrözői, nem szabad egyes festők sajátjának tartani. A térábrázolással szembeni közömbösség, a figurák, az arctípusok sematizálása és a dekorativitás igénye a 15. század utolsó évtizedében a másodrangú, provinciális művészeti rétegben általános jellemvonás. A nagytótlaki táblák rokonsága a Stange által meghatározott felső-ausztriai körrel valószínűnek látszik, a festő oeuvre-jének esetleges összeállításához, a táblák pontosabb attribuciójához azonban több közvetlen vizsgálatra lenne szükség. P. Gy. Pulszky 1881, 24., 189. sz.; Pulszky 1888, 24. 25., 180. és 182. sz.; Országos Képtár 1897, 78-80., 180. és 182. sz.; Térey 1906, 7.; Fenyö-Genthon 1928, 89, 91, kép: 85.; Péter 1930, I, 120.; Genthon 1932, 64-65.; Radocsay 1955, 129-130, 407^108.; Stange 1961, 103., kép: 229.; MN G RGy 69. sz. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: 182. X-22. Oltárszárny-töredékek Szent Márton és Szent Miklós legendájának jeleneteivel Jankovich Miklós gyűjteményéből előbb a Magyar Nemzeti Múzeumba, 1939-ben a Szépművészeti Múzeum tulajdonába, majd onnan a Magyar Nemzeti Galériába került. fenyőfa, tempera 101,5 x 891,5 cm, ill. 102 x 94 cm 1490 körül A négy kép összetartozása származásuk azonosságán kívül technikai, ikonográfiái és stiláris tényekkel igazolható. A művészettörténeti ismertetésekben Genthon István 1948-ban megjelent kötetéig képeinket két, Szent Márton és Szent Miklós életének jeleneteit ábrázoló, kétoldalt festett táblaként írják le. Csak ezt követően fűrészelték szét tehát azokat, majd stabilizálás és merevítés céljából parkettázták. A két, kétoldalán festett tábla összetartozására először Genthon István és Fenyő Iván hívták fel a figyelmet 1929-ben megjelent cikkükben. Ezt a közel azonos méretek, az azonos anyag és technika is bizonyítják. A képek tehát eredetileg egy szárnyasoltár mindkét oldalán festett mozgószárnyának kívül is és belül is a két szent püspök életének egyegy jelenetét ábrázoló táblái voltak. Semmilyen biztos támponttal nem rendelkezünk azonban az oltár egészére vonatkozóan: a képek eredeti kerete nincsen meg, így technikai megfigyelések nem segíthetik annak meghatározását, hogy a két tábla az oltárszekrény melyik oldalán helyezkedett el, illetve hány táblával együtt alkotott egy mozgószárnyat. Az oltár ikonográfiájára, titulusára is csak következtetni lehet. Szent Márton és különösen Szent Miklós legendája különösen kedvelt volt a 15. századi szárnyasoltárokon egész Magyarország területén. Akár életük több jelenetét is ábrázolták különböző titulusú oltárokon, két legendarészlet bemutatása tehát nem bizonyítja feltétlenül, hogy az oltárt az ő tiszteletükre szentelték. A legelterjedtebb ikonográfiái modell szerint a tituláris szent legendája az oltárszárnyak belső oldalain jelent meg. Az 1483-ban készült cserényi Szent Márton-oltár azon sokkal ritkábban előforduló emlékek közé tartozik, ahol az oltárszárnyak mindkét oldalán a tituláris szent életéből vett jeleneteket ábrázoltak. Az oltár így nyitott és csukott állapotban is egy tematikai egységet alkot, a szent tiszteletének rendelődik alá. Azon az oltáron is, melyből a Jankóvich-gyűjteménybe került táblák származnak, ehhez hasonló ikonográfiái rendszert kell feltételeznünk. Nem tudjuk azonban, hogy az oltár csak a két szent püspök életét mutatta-e be, így nyilvánvalóan ők voltak az oltár tituláris szentjei, vagy legendájuk más szentek történeteivel közösen volt része e tematikus egységnek. Félreérthetetlenül az igényesebben megfestett, arany mustrával díszített, sokalakos, Szent Márton miséjét illetve a Szent Miklós három halottat támaszt fel kompozíciók tartoztak az oltárszárny belső oldalához. A régebbi szakirodalomban mégis van némi bizonytalanság ebben a tekintetben. Pulszky Károly és Térey Gábor is a Myrai Szent Miklóst a patariai nemes három lányával ábrázoló képet írják le belső szárny képekként. A tévedést - a képi megjelenés egyértelmű jelzéseinek ellenére - az oltárnak a legelterjedtebb ikonográfiái sémától való eltérése okozza. X-22. A történet, melyben Szent Miklós püspök egy éjszaka az elszegényedett nemes lányainak szobájába hozományként három arany golyót dob, a legenda leggyakrabban ábrázolt eseménye. Ebből a jelenetből önállósult a szent azonosításához leggyakrabban használt attribútum. Epikus legendaciklusból pedig ez a jelenet, mint Miklós életének értelmét, a püspököt, mint oltalmazót
