Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

TANULMÁNYOK - Engel Pál: A középkori Dunántúl mint történeti táj

oklevelek tízezrei állnak rendelkezésre. Adataik jelentős része megtalálható Csánki Dezső történeti földrajzi művében, amely a Dunántúl birtokviszonyaira nézve mindmáig alapvető, legtöbbször egyedüli eligazítónk. Ennek ellenére a birtokmegoszlásról még sincs elég pontos képünk, a források szórása ugyanis nem egyenletes. Vannak szép számmal birtokosok és uradalmak, amelyek levéltára teljesen elpusztult, köztük olyan fontos egyházi intézményeké, mint a pécsi és a győri püspökség vagy a székesfehérvári káptalan, és nem egy főúri családé is, például az Újlakiaké. A középkori birtokviszonyok térképén tehát itt-ott fehér foltok mutatkoznak, és számos olyan faluról, amely kétségkívül a korai Árpád-kor óta fennállt, egyetlen középkori adatot sem ismerünk, mert olyan intézményé volt, amelynek iratai ma nincsenek meg. Ilyen folt például a Mecsek legnagyobb, főleg nyugati része. A birtokviszonyok pontosabb ismeretéhez ezért nélkülözhetetlenek az állami adó, a dika behajtásáról készült ún. portális összeírások. Ezek megyénként és falvanként közlik a birtokosokat és adóegységeik (jobbágyportáik) számát. A középkorból sajnos csak egykét ilyen jegyzék maradt fenn, így Veszprém megye 1488. évi adólajstroma, amelyet Solymosi László tett mintaszerű kiadásban hozzáférhetővé, vagy Mosón megyéé az 1510-es évekből, amely még kiadatlan. 1531-től kezdve azonban egyre több összeírás ad hírt a Dunántúl nagyobb részének birtokosairól. Mivel e birtokosok az esetek jelentős részében azonosak az 1526 előttiekkel, máskor pedig a nevük visszakövetkeztetésre ad módot, az újkori adólajstromok információi a középkor kutatója számára is felbecsülhetetlenek. Segítségükkel például az említett fehér foltok nagy része is eltüntethető. Előbbi példánknál maradva, Baranya és Tolna megyéknek Horváth J. Gyula és Tímár György által közzétett 1542. évi dikáiból megállapítható, hogy a Szentlőrinc és Dombóvár közé eső vidék korábbi adatból nem ismert falvai nagyrészt a fehérvári káptalan, a somogyvári apátság és Dombóvár uradalmaihoz tartoznak, mégpedig feltehetően már évszázadok óta. Sajnos, dikajegyzékek csak a Habsburg-királyság adminisztrációjából maradtak ránk, ezért nem terjednek ki az egész Dunántúlra. Az 1526 után János királynak hódoló országrész összeírásai elvesztek, 1541-től pedig a berendezkedő török uralom szabott korlátot a magyar adóztatásnak. Eképpen jelentős területekről nem rendelkezünk ilyen típusú forrással. Nincs semmiféle öszszeírásunk Pilis megyéről, egy apró töredéket leszámítva Fejér megyéről sem, hiányzik Pest és Esztergom dunántúli része, Tolna és Baranya kisebbik (keleti) fele, és láthatóan hiányos Komárom megye dunántúli részének egyetlen ismert, 1541. évi adó jegyzéke is. A fennmaradt dikák zöme mindmáig kiadatlan és felhasználatlan, elszórt publikációkat leszámítva egyedül az 1549 körüliek jelentek meg nemrégiben Maksay Ferenc feldolgozásában. Meg kell azonban jegyezni, hogy a kiadvány, bármily hasznos is, nem ad megfelelő keresztmetszetet a régió birtokviszonyairól. A különböző keltű, minőségű és részletességű összeírások közül gyakran nem a legjobb került a kötetbe, így számos megyéről (Tolna, Baranya, Somogy, Veszprém, Győr, Komárom) a kívánatosnál - és a lehetségesnél - sokkal hiányosabb képet kapunk. Ha mindezek után sajátos vonással kívánjuk jellemezni a középkori Dunántúl birtokviszonyait, elsősorban az egyházi tulajdon viszonylag jelentős súlyát kell kiemelnünk. Országos szinten nézve a középkori magyar egyház inkább szegénynek volt mondható, mint gazdagnak, legalábbis ha európai összehasonlításban szemléljük. Míg a nyugati országokban a földbirtokból való részesedése többnyire meghaladta a 30 % -ot, Magyarországon ez nem igen becsülhető többre 15%-nál. Gazdasági súlya persze - egyéb, immateriális tényezőkről most nem is szólva - jóval nagyobb volt ennél, hiszen az egyházi jövedelmeknek mintegy a fele nem földbirtokból, hanem a tizedből származott. Tény azonban, hogy Magyarországon viszonylag kevesen éltek egyházi földesuraság alatt. A szerénynek mondható egyházi földvagyon azonban területileg felettébb egyenlőtlenül oszlott meg. Volt számos megye, kivált Észak- és Kelet-Magyarországon, ahol az aránya 1-2% körül mozgott, néhány megyében közel járt a feléhez, Esztergom megyében meg szinte minden föld az egyházé volt. A Dunántúl helye ebben a tekintetben kivételes : itt sehol sem alacsony, többnyire pedig igen magas az egyházi földbirtok részesedése. Pontos adatot - Solymosi Lászlónak köszönhetően - egyedül Veszprémből ismerünk, itt a része 1488-ban kereken 40% volt, az országban valószínűleg az egyik legmagasabb érték. Hasonló lehetett az aránya Fejér és Tolna megyékben, még magasabb Győr megyében, Baranyában pedig 1495-ben a pécsi püspök egymaga közel 3000 portát birtokolt, a megye jobbágyportáinak egyötödét, és a többi egyházi intézménynek - a pécsi káptalannak és másoknak - összesen legalább ugyanennyije lehetett. A nyugati határvidéken már jóval kevesebb föld volt az egyházé, de az 1549. évi összeírásból számítva még Mosón megyében is a portáknak 25%-a, Zalában 17, Vasban 14,5, Sopronban 14%-a tartozott egyházi földesúr alá. A Dunántúl egészével számolva nem lehetetlen, hogy az egyház itteni részesedése a földbirtokban megközelítette az egyharmadot is, annyi pedig bizonyos, hogy politikai és gazdasági súlya sokkal nagyobb volt, mint más országrészekben. A vagyonos egyházak zöme az Árpád-korban, annak is az első két századában keletkezett, és amennyire a hiányos adatokból megítélhető, földjei legnagyobb részét is akkor szerezte. Kivétel a Dunántúlon mindössze három volt: az I. Károly özvegye, Erzsébet anyakirályné által alapított óbudai klarissza kolostor - amelynek legtöbb birtoka azonban más országrészekben feküdt -, a lövöldi (városlődi) karthauzi perjelség, amelyet Nagy Lajos a lerombolt hölgykői vár uradalmából létesített, és a Szent Zsigmondról, később Szűz Máriáról nevezett budavári társaskáptalan, amelyet Zsigmond király hozott létre, de csak Mátyás ruházott fel jelentős birtokokkal. Királyi alapításúak voltak természetesen a korábban keletkezett nagy egyházak is. Kiemelkedő vagyonnal, várakkal, uradalmakkal elsősorban a székesegyházak rendelkeztek a késő középkorban : az esztergomi érsek-