Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

TANULMÁNYOK - Engel Pál: A középkori Dunántúl mint történeti táj

ségen kívül, amelynek azonban a Dunántúlon aránylag kevés birtoka volt, első helyen a pécsi püspökség, amelynek 1495-ben három megyében (Baranya, Tolna és Somogy) nem kevesebb, mint 4579 portáját írták össze; a jóval kisebb birtokú veszprémi, amely 1542. évi, Kredics László és Solymosi László által frissen publikált urbáriuma szerint 76 helységben kereken 750 jobbágynak volt a földesura, és a győri, amelynek vagyona, habár ilyen pontosan nem ismerjük, ennél valamivel kevesebbre tehető. A püspökségekkel, vagyonát és presztízsét tekintve, egyenrangúnak számított a johannita rend vránainak (aurániainak) nevezett perjelsége, amelynek egyedül Somogyban (a csurgói uradalomban) és Baranyában (Szentlőrincen és a Dráván túl) 769 portája volt 1495-ben, emellett fennhatósága alá tartozott a székesfehérvári keresztes konvent is, a maga kiterjedt Fejér, Tolna és Somogy megyei jószágaival. A székeskáptalanok közül messze kiemelkedett vagyonával a pécsi, mintegy száz falu földesura a Dráván innen és túl. A középkor végén a Dunántúl többszáz egyházi testülete közül mintegy 28-30-nak volt még jelentős, 150 jobbágyteleknél többre becsülhető vagyona. Csaknem mindegyik a tatárjárás előtt keletkezett, és csaknem mind királyok vagy királyi hercegek alapítása volt. Általában azok voltak közülük is a leggazdagabbak, amelyeket az első Árpádok hoztak létre. Néhány korai, 1241 előtti adatból pontos képet alkothatunk e vagyonok eredeti hallatlan nagyságáról: a tihanyi apátnak 1211-ben 590 háznépét írták össze, a pécsváradi apát és a dömösi prépostság vagyona meghaladta az 1100 családfőt, és a leggazdagabb bencés monostor, a pannonhalmi 1237 körüli összeírásában 90 helységben 2248 háznépet találunk. Megjegyzendő azonban, hogy a késő középkori birtoknagyság felbecslésére ezek az adatok közelítőleg sem alkalmasak. Bizonyos, hogy az egyházi birtok mindenütt az országban erősen megsínylette a 13. század nagy átalakulásait. Számos olyan jószág, amely a központtól távol esett, végleg elkallódott, igen sok elnéptelenedett, és a megmaradtak népessége is minden bizonnyal lecsökkent. Bizonyosra vehető például, hogy a pannonhalmi apátságnak 2000nél jóval kevesebb jobbágya volt a középkor végén. A társaskáptalanok közül messze kiemelkedett vagyonával, de presztízsével is, a Szűz Máriáról címzett székesfehérvári bazilika - a Szent Istvántól alapított királyi koronázó templom -, amely vagy száz falu földesura volt szerte a Dunántúl keleti felében, legalább kétezerre becsülhető jobbággyal, amiből számottevő rész egyedül a prépostot és az őrkanonokot illette. A Péter király által alapított budai káptalan vagyonát nem ismerjük ilyen jól, nagyobb része valószínűleg nem is a Dunántúlon feküdt. Álmos herceg alapítása, a 15. század végén megszűnt dömösi prépostság Tolnában, Törökkoppány környékén rendelkezett hatalmas uradalommal. Jóval szerényebb volt a sasvárié és bizonyára a budafelhévízié is, ez utóbbit a 15. században Zsigmond az egyik stefanita keresztes konventből szervezte. A bencés rend leggazdagabb dunántúli monostorai közé a pannonhalmin, pécsváradin és tihanyin kívül elsősorban I. Béla és Szent László alapításai sorolhatók: Szekszárd, amelynek 1495-ben egyedül Tolnában és Baranyában 623 portája volt, illetve Somogyvár, amelynek birtokairól azonban sajnos alig maradt fenn adat. Jelentős, bár ezeknél lényegesen kisebb vagyonú lehetett a zalavári és a bakonybéli apátság, mindkettő Szent István alapítása, valamint a bátai, a kapornaki és az Ata nádor által 1061-ben javadalmazott zselicszentjakabi, amely mindvégig utódai, a Győr nemzetség kegyurasága alatt állt. A 12. századi szerzetesrendek közül a johannitákon kívül csak a ciszterciek tettek szert számottevő uradalmakra, főleg II. Géza és III. Béla jóvoltából; kiterjedésüket ma már kitűnően ismerjük Hervay Ferenc alapos adattárából. A legelső magyarországi monostor, a Bátaszéken létesült cikádori, valamint Béla egyik alapítása, a szentgotthárdi voltak kétségtelenül a legmódosabbak, az utóbbinak falvaira 1549-ben 285,5 jobbágyporta esett Vas és Zala megyékben. Lényegesen kevesebb jutott a zircinek, még kevesebb, legalábbis földbirtokból a pilisinek. Vetekedett viszont velük egy magánalapítás, Miskolc nembeli Domokos bán gazdag borsmonostori apátsága a mai Burgenland területén. Megjegyzendő, hogy ugyanitt, Mosón megyében jelentős birtoka volt az ausztriai Heiligenkreuz monostorának is. A premontrei rend, mivel nem királyok, hanem csak magánosok pártolták, országos viszonylatban is jóval szegényebb volt a cisztercinél. A Dunántúlon egyedül az Osli nemzetség csornai prépostsága számítható a valamelyest gazdag egyházak közé. Ezek sorában a mondottakon kívül már csak néhány apácakolostort kell számba vennünk: a Szent Istvántól alapított nevezetes veszprémvölgyit, a somlóvásárhelyit, az említett óbudait, és nem utolsósorban a Szent Margit személyéhez kapcsolódó Nyulak szigetit, amely késői, 13. századi alapítása ellenére a legjobban dotált dunántúli egyházak egyike volt. Sem a királyi, sem a főúri birtok alakulásában nem találunk olyan vonást, amely az országos mintától lényegesen különbözött volna. Ami az előbbit illeti, pusztán az egyházi vagyonok keletkezése is mutatja, hogy a középkor első két századában a királyi birtok a várföldek és az Árpádok magánbirtoka - volt a meghatározó politikai tényező mind térségünkben, mind másutt, hiszen igazán gazdag javadalmakat szinte kivétel nélkül csak az uralkodók vagy dinasztiájuk tagjai tudtak létrehozni. A nagy kolostoralapítások kora azonban 1200 körül lezárult, II. András (1205-1235) trónraléptével kezdetét vette a várföldek és a királyi magánvagyon soha nem látott arányú „privatizációja", és a század végére a nemesség, elsősorban a kialakuló nagybirtokos főnemesség dominanciájához vezetett. A királyi hatalomnak a 14. század elején bekövetkező restaurációja, ami az Anjou I. Károly nevéhez fűződik, egyelőre megfékezte, sőt visszafordította ezt a folyamatot, Nagy Lajos halála után azonban újra kezdődött és többé megállíthatatlan volt. Zsigmond (1387-1437), miután a nagyok királlyá választották, nyomásukra kénytelen volt eladományozni a zömét annak a tekintélyes földvagyonnak, amit az Anjouk felhalmoztak, és ami ezek után mégis megmaradt belőle, azt az 1437 utáni rendi reakció és az ezt követő polgárháború tüntette el. Mátyás (1458-1490) a hatalmas Hunyadivagyonból meg egyéb úton valamelyest felfrissítette ugyan a királyi birtokállományt, de ez halálakor nagy-