Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
szeti divatok nem érintik, egy bölcs higgadtságával elemzi keletkezésük okát s jósolja meg biztosan a rájuk váró jövőt. Egyének, mint irányok nem kerülik el biztos tekintetét." Az e leírásban a tudomány időtlen régióiba emelt Székely, aki elfogulatlan és józan ítéletet hoz korának gyarló művészetéről, valójában - mint erről lentebb még szó lesz - dühös kirohanásokban adott hangot felháborodásának egyes művészeti kérdésekben, s ez köztudott lehetett, hisz tanítás közben is sort kerített efféle kritikákra. 48 1900-tól azonban nagyobb számban kezdtek megjelenni olyan írások is, melyekben egyes kifejezések használata arra utal, hogy a szerzők Székelyt magát is felkeresték. Az 1900-as Nemzeti Szalon-beli Székely-kiállítás katalógus-bevezetőjét, szintén elfogult és rajongó hangnemben, Hock János írta, aki részleteket is közölt a művésszel folytatott beszélgetéséből. 4 " Itt olvashatjuk először azt, amit dokumentumok hiányában egyelőre jó értelemben vett anekdotának kell minősítenünk, hogy amikor Székely történelmi festményeinek során - „a magyar történelmi képcsarnokoknak (sic!) Pantheonjá"-n - dolgozott, „megígértették vele, hogy történelmi képek felajánlásával többé nem fogja zavarni a magas kormányt." A szakirodalomban csupán Brestyánszky Ilona említette Székelyről írt disszertációjában Lándor Tivadar szóbeli közlését, hogy „a Thököly búcsúja után Trefort Ágoston miniszter levelet írt Székelynek, hogy ne fessen több történelmi képet, mert az állam nincs olyan helyzetben, hogy megvegye"' 0 , s ennek következtében Székely a freskó festészet felé fordult. Egy másik verzió szerint: „elkedvetlenedve, hogy történeti műveit sem az arra hivatottak, sem a közönség nem becsülték meg értékük szerint, egy önérzetes hangú levélben kijelenti, hogy ilynemű műveket többé nem alkot és ezek utolsóját, a »Thököly«-t a kormánynak megvétel végett felajánlja.""' Mindez megerősíti a korábban ismertetett kritikákból is kirajzolódó képet: Székely a hetvenes évek közepén felhagyott a történelmi festészettel kapcsolatos ambícióival, utolsó ilynemű alkotása, a Zrínyi kirohanása haláláig tulajdonában maradt. A tanítás és az ezzel, valamint a közönség elé már nem vitt műveivel is összefüggő kutatásai mellett, egyre inkább freskófestészeti megbízásai kötötték le energiáit. Ez utóbbiakkal is összhangban a középkori művészettel, az ornamentikával, a művészet eredetével foglalkozó könyveket olvasott, érdekelte az allegória, a metafora és a szimbólum közötti különbség, nyelvi és logikai problémák - ezeknek hatalmas jegyzetanyagát hagyta hátra. Egyre több filozófiai, pszichológiai, fiziológiai munkát találunk olvasmányai között, egy kimutatásában a Mátyás-templomban végzett munkáiról megjegyezte: „1893 végén már nem dolgoztam többé, vagy 30-35 nap philosophiai olvasás deczemberben." 52 Az olvasással, kísérletezéssel „idejét töltő" Székely a nyolcvanas évektől kezdve mindemellett hatalmas falfelületeket festett be, egyébként hihetetlen gyorsan, az előkészületek tartottak csak évekig. Formakutatásairól azonban csak azok értesülhettek, akik bejáratosak voltak műtermébe, és a tanítványai. „BEFEJEZETT KÉP" VAGY „VÁZLAT", 1900 A Nemzeti Szalonban 1900-ban megrendezett kiállításon Székelynek az állam tulajdonában lévő hat nagy történelmi képe, a Zrínyi kirohanásának és más történelmi kompozícióinak vázlatai, valamint zsánerképei mellett kiállításra kerültek tájkép- és frízvázlatai, továbbá fiatalkori önarcképe is; vagyis azok és olyan művek, melyeket korábban nem láthatott a közönség. A kiállítás ilyen értelemben reveláció volt. Ekkor fogalmazódott meg a Székely-oeuvre-rel kapcsolatban a „vázlatok" és a „befejezett képek" szembeállítása, amely aztán a Székely-recepció egyik toposza lett. Ennek egyik első, bár nem egyetlen szószólója Lyka Károly volt, aki egyrészt „bizonyos megállapított elméletek" receptszerű alkalmazásában látta Székely befejezett képeinek hibáját, jóllehet emellett elsőként elemezte a képek keletkezésének történeti hátterét: „Tulajdonképpen a tragikus Székely alaphangja és eredeti gesztusa. De az alaphangot csak ezekből a geniális vázlatokból érezzük ki, a szilaj magyar gesztust pedig szalonképesre idomította a történelemnek nagy hofmeiszterje, Piloty Károly úr. [...] Székely Bertalanra azonnal hideg borogatást rak a mestere, mihelyt arról van szó, hogy a tanítvány a világ elé áll valamely képével."" Az akadémikus elveket Lyka „külföldi doktrínáknak" nevezte: az 1848 utáni korszak festőinek „csak a gondolatuk volt magyar, de a nyelv, amelyen ezt a gondolatot előadták, még idegenszerű" - írta. A Párhuzamban^ Henszlman Imre által már 1841-ben megfogalmazott gondolatot folytatta tehát: az akadémiai oktatási elvek nem teszik lehetővé a művészetben a nemzeti jelleg, Lykánál: „a szilaj magyar gesztus" kifejeződését. Másrészt az idegen elvek mellett, Székely „hajlama a tudós foglalatosságokhoz" szintén kárára van képei elevenségének. Lyka Keleti Gusztáv majd harminc évyel ezelőtti érvelését követte, még egyes kifejezéseit is átvette, azonban a hangsúly eltolódott: Lyka szinte sajnálta, hogy Székely nem csupán vázlatokat festett: „néha a szisztémáig kutatja a művészete szabályait és szinte szisztematikusan fest, [...] vázlatait éppen ez különbözteti meg a kész képektől, amelyeken a körültekintő munka, a végsőkig való mérlegelés és fontolgatás nem engedi érvényesülni azt a nagy üdeséget és székely tüzet, amely első vázlataiban oly mélységesen lebilincsel minket, s amely majdnem klasszikus erejűvé vált az ifjúkori arcképében." Lyka az Önarcképet Székely chef d'oeuv re -jenek nevezte ki - ismét egy motívum, amely végigvonult a Székely-recepció egészén. 55 Lyka másik, az előbbihez igen hasonló cikkében 56 szót ejtett Székely elvonultságáról is, s távolmaradását a kiállításokról és a művészeti élettől az 1882-től kezve megsokasodó falfestészeti megbízásaival magyarázta. A nagy valószínűséggel Gerő Ödönt, Székely egyik későbbi monográfusát rejtő „Viharos" álnéven ugyanezen alkalomból jelent meg kritika A Hétben. Gerő mintegy tovább variálta a Lyka által megütött alaphangot, s a kész kép és a vázlat ellentétét tovább élezve, egyenesen a művészet elleni merényletnek
