Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
nevezte Székely alkotói eljárását. Viccelődve, Székelyhez utasította azokat a meteorológusokat, akik arra kíváncsiak, miként keletkezik kristályos jég a meleg levegőből, vagyis „hogy a reflexió hogyan gyűri le a hangulatot, hogy a festő nagyravágyó kedve hogyan öli meg a kifejezés művészetét". Mindemellett azonban komolyan vette Székelynek egy tudóséhoz hasonlítható felkészültségét, jóllehet tudománya művelésére alkalmasabbnak tartotta a múzeumot: „Tisztelet a tudománynak. Többet ér az emberiségnek, mint a művészet. Doktor Faustus pedig mindent megtanult és valamennyi fakultás tudását megszerezte és mégis a szépségre vágyakozott. Mert a tudomány rárakódik az örömre, mint a kénes forrás köve a virágra. Bevonja és kővirágot csinál belőle. Székely Bertalan meleg lelkéből kiválik a hideg reflexió és rárakódik az érzése virágaira. Olyan sokat tud és sokat olyan alaposan tud, a műtörténelemnek akkora mestere és a boldogult aesthetika hagyatékainak olyan lelkiismeretes őre, hogy őt, és senki mást, kell a Szépművészeti Múzeum 57 igazgatójává kinevezni. Ha csakis hozzáértő emberek választanák azt a direktort, egyhangúlag Székely Bertalant választanák meg. És mégis, hogy a Nemzeti Szalon kiállításán azt az ifjúkori arczképet s azt az egykét olajvázlatot nézem, elgondolkozom rajta, hogy az a hatalmas teremtő energia mért nem rázta le magáról a reflexiót, a kegyetlen parazitát, amely műtörténésszé sorvasztotta az igazi mesterek egyikét?" Lykához hasonlóan Gerő is említést tett Székely visszavonultságáról egy kissé homályos — de az írás időpontjában valószínűleg nagyon is pontosan célzott - megfogalmazás keretében, amely mégis rávilágít arra, hogy a „befejezett" vagy a „vázlatos" képek előtérbe helyezése Székely művészetének az értékelésekor némileg egyet jelentett az aktuális művészeti kérdésekben való állásfoglalással. Gerő maga is ezt tette, amikor Székely vázlataiban rokonságot fedezett fel a nagybányai festészettel. Hasonló, de még nyilvánvalóbbá tett instrumentális szerepet töltött be a művészeti életben a Székely-oeuvre 1911-ben is. Fenti cikkében azt írta Gerő: „Azok, akik a kiállítást csak azért rendezték, hogy meglegyen, igen jóravaló dolgot végeztek. Hanem az a terrorisztikus had, amely lefoglalta a maga számára a magyar géniuszt, és a hozzávaló tartozást úgy osztogatja akár a királyok a rendjelek egyes osztályait, - amely a maga ízlése határaira nemzeti szín sorompót állított, és mindenkit, aki azokon a határokon túl jár, idegennek klasszifikál, és ha valahogy a keze ügyébe kerül, bélyeget is süt rá: - igenis, rettenetes lármát csap Székely Bertalan ablakai alatt, amikor nem is őt éltetik, aki eddig is nélkülök élt meg, és ezután is nélkülök lesz kénytelen megélni, hanem kegyetlenül megabczugol mindenkit, aki nem az ő reczipéje szerint merte élvezni Székely mester tanítását. Bárki más beleillett volna az erőszakos ünnepeltetésbe, csak éppen a csöndet, nyugodalmat szerető öreg úr nem, akinek egyetlen jó könyv elolvasása nagyobb gyönyörűséget ad, mint százezer frázis meghallgatása." 58 Lykánál az idegenszerű az akadémiai elvekre vonatkozott. A részben ezeket az elveket ápoló Székelyt a hagyomány képviselői, mint „magyart" állították szembe a Viharos-Gerő Ödön által is képviselt, s a hagyományőrzők által „idegennek" bélyegzett látványelvű, nagybányai festészettel. Úgy tűnik, Székely kétszeresen is idegen volt, mint hagyományőrző és mint modern. Természetesen mindez a helyzet utólagos interpretációjának tűnhet, azonban Székely írásai bizonyítják, hogy sem a Lyka által kifigurázott hagyományhoz nem kívánt ragaszkodni, sem a modern törekvésekkel nem azonosult, az osztályozgatások mintegy a feje felett történtek. Az 1900-as években Székely továbbra is visszavonultan dolgozott freskótervein és azokon a táblaképein, amelyeken kifejezetten festészeti kutatásokat folytatott, „titokban". Az előbbiek közé tartoztak a vajdahunyadi Mátyás-loggiába készített freskóvázlatok, melyekről először Lyka Károly írt 1902-ben. 59 Lyka Székely-interpetációjában nagy változás ment végbe két évvel azelőtti önmagához képest, ami annak is köszönhető, hogy a Székellyel való személyes találkozása után vetette papírra igen elismerő sorait. 60 A vázlatok részletekbe menő elemzése unikum a Székely-irodalomban. Mielőtt magukra a vázlatokra rátérne, Lyka Székely „elszigetelt helyzetének" okait elemezte, olyan kifejezéseket használva, amelyekben a művész nézőpontjával való azonosulás fejeződik ki, hasonlóan Székely későbbi monográfusaihoz és tanítványaihoz, akikről még szó lesz, s akiket a mester iránti odaadásuk miatt Lengyel Géza nyomán röviden „Székelyhívőknek" fogok nevezni. A legemelkedettebb jelző, amit Lyka Székelyre alkalmazott az, hogy „olyan, mint a campagna mocsaraiban ténfergő kivert bivalybika. 61 [...] Semmi köze a közönséghez, amelynek ízléséhez nem hajlandó simulni [...], mert senki sem befolyásolhatja ennek a befelé forduló életnek fejlődését, tehát ez az élet is egyénibb, mint a piac-emberéé. [...] Míg mi idekünn törjük magunkat ilyen vagy olyan művészeti irányért, az alatt ő kis műtermében problémákat ad föl magának s problémákat old meg. Ki tud róluk?" E felvezetés után, melyben a művészeti problémák megoldásán munkálkodó, az ezekhez és önmagához következetes alkotónak a képe rajzolódik ki, Lyka megismétli a két évvel ezelőtti cikkeiben leírtakat. Székely történelmi festményeit, vagyis képeinek témáit keletkezési koruk politikai-társadalmi légköréből, valamint részint a művész '48-as gyermekkori élményeiből magyarázta, de elismerte, hogy „a mester sohasem volt pusztán vezércikkező 62 festő [...], hanem mindenkor saját művészetének fejlesztője is. [...] Egy képnek s szobornak megvannak a maga belső témái is, amelyek függetlenek a mű címétől" - írta, s ezzel az utolsó mondattal vezette fel a freskóvázlatokon végrehajtott formai elemzést, amelyben szinte egy-az-egyben Székely saját elméletét adta vissza. 61 Lyka szerint az akkori „nyugodt időkben", szemben a korábbival, van lehetőség „a benső, tisztán művészeti témának tanulmányozására is. Székely Bertalan művészetének taglalásánál alkalmunk van erre [...], Székely művészete is formális művészet."
