Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)

RÉVÉSZ Emese: SZÉKELY BERTALAN KULTUSZA

RÉVÉSZ EMESE Székely Bertalan kultusza „Az eszményi szép apostola. Nemzeti történelmünk festője. A magyar rajztanárság nevelője. A Képzőművészeti Főiskola Igazgatója. A szadai Székely Bertalan slrszobor felirata E téma kutatásának kezdeti szakaszát meghatározta a kutatás tárgyát illető kétely: létezik-e Székely-kultusz egyáltalán. A bizonyosságot legelőbb egy szadai látogatás hozta meg, ahol egyértelművé vált egy nagy múltú helyi Székely-kultusz léte és működése. A további kutatások kirajzolták e lokális jellegű szadai hagyomány mellett a kultusz tágabb, a Képzőművészeti Főiskolához és a rajzpedagógusokhoz kapcsolódó köreit. Mindez visszamenőleg magyarázta a kezdeti bizonytalanságot: Székely Bertalan neve, személyisége és tevékenysége köré formálódott kultikus jellegű események és tárgycsoportok lokális vagy periférikus érdekcsoportokhoz kötődnek, ezért az érintetteken kívül kevéssé ismertek. Székely kultusza nem vált össznemzeti üggyé, mint Munkácsy Mihály, a nemzeti kultúrhérosz esetében. A fent említett három szervezeten (Képzőművészeti Főiskola, Szada, Rajztanárok Egyesülete) nemigen terjed túl, bár e körökön belül igen intenzívnek mondható. A gyakorlatban inkább a hivatalos szervezeti keretek jellemzik, mint a spontán alulról szerveződő csoportosulások. Az egyes ünnepségek, tárgyak létrehozása ritkán fakad személyes érintettségből, megrendelői, szervezői jellemzően intézmények (Képzőművészeti Főiskola) és nagy közösségek (Pedagógusok Szakszervezete, Szada község). A kultusz a maga kifejezésbeli komplexitásában és tárgyi gazdagságában elsősorban az évfordulók megünneplésekor nyilatkozik meg. Ilyen kitüntetett év Székely életében 1900, festői jubileuma. Alkalom a számvetésre 1910, halálának és temetésének éve. 1911-ben kerül sor hagyatéki kiállításának megrendezésére. A Székely-kultusz valódi kezdő dátumának ez tekinthető. 1935 a Székely-centenárium éve: jól begyakorolt módon következnek egymásra a hivatalos ünnepségek és megemlékezések. 1955 születésének 120. évfordulója. Méltó megemlékezés reprezentatív életmű kiállításának megrendezése. 1960, halálának félszázados évfordulója újabb ünnepségsorozatot hoz. Legutóbb 1985, születésének 150. jubileumi éve irányította személyére és életművére a közfigyelmet. E kissé mechanikus „naptári algebra" a maga éves vagy évtizedes ciklusaival mindenkor biztos támpontot nyújt a megemlékezőknek. A reprezentatív ceremoniális aktusokban formát öltő évfordulók az érintettek számára elsősorban közösségszervező, összetartó, az identitástudatot megerősítő feladattal bírnak. Mivel a Székely Bertalan apropóján létrejövő ünnepségek, a köréjük szerveződő bizottságok, alapítványok, alkalmi beszédek és értékelések elsődlegesen az önszervezés és önreprezentáció eszközei, a tényleges életműhöz csak érintőlegesen kapcsolódnak, céljuk nem annak objektív vizsgálata és feltárása. Hangnemüket, programjukat és jellegüket ezért gyakran a pozitív önképhez elengedhetetlen pátosz határozza meg. Az ünnepeltet mitikus magasságokba emelő, aktuális ideológiai elemekkel átszőtt retorikai fordulatok, önkényes kiemelések a csoportérdekeknek megfelelő hangsúlyeltolódásokat okoznak. A Székely Bertalanhoz kapcsolódó szövegek és események kultusztörténeti olvasata ezért nem azonos az esztétikai, művészettörténeti elveken nyugvó Székely-kép tudománytörténeti feldolgozásával, bár némely kiindulópontjai és végkövetkeztetései természetszerűleg egybe esnek.

1 A jelen dolgozat célja a kultusz működési mechanizmusának, intézményi kereteinek és tárgyi kellékeinek feltárása és bemutatása. Ez egyrészt az alkotóhoz szorosan kötődő befogadástörténeti konzekvenciák levonását segíti, másrészt egy művészkultusz anatómiájaként adalékul szolgálhat a további kultusztörténeti kutatások számára.

2 A kultusz mindenekelőtt emlékezés, morális tartalmú gondolkodás egy személyiségről, életműről, annak szegmenseiről; az ennek során fellelt vélt vagy valós elemek, vonások értelmezése, magyarázata, a jelenre példatárként való vonatkoztatása. Az emlékező részéről sosem önzetlen, hanem erősen önreflektív aktus. Megjelenésében reprezentatív, látványos külsőségekben gazdag, szimbolikus nyelvezetében kifinomult. Az emlékezés formai változatosságában, tárgyi gazdagságában az emlékező saját képességeit juttatja kifejezésre. A „nagy ember" saját elődje, őse, példaképeként való feltüntetése az emlékező csoport hatalmi státuszának megerősítését szolgálja. A múlt glorifikációja gyakran a jelen lauclációjává alakul. A kultusztörténeti vizsgálódás során ilyenformán a hangsúly az életmű egyes darabjairól a róluk való beszédre, a műtárgyról a kultusztárgyra, az empirikus adatokról retorikai fordulatokra, a hitelesség kérdéséről a hatásmechanizmusra, az életrajzi eseményekről anekdotikus elemekre helyeződik át. Mindezek visszfényében világossá válik, hog)' a műtárgy hitelét a kultikus patina csillogása csak megerősíti, gazdagítja. Hasonlóan a restaurátorok korszerű