Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
RÉVÉSZ Emese: SZÉKELY BERTALAN KULTUSZA
módszeréhez az évek során „rárakódott" értékelések, szerepkörök elkülönítő megőrzése szükséges. Az egyes jubileumi, kitüntetett évek eseményeinek vizsgálatát a továbbiakban a kultusz hármas jellege határozza meg: a kultusz vizsgálata mint gondolkodásmód, mint szokásrend és mint tárgy együttes:' 1. A megemlékező írásokban, elemzésekben, beszédekben megnyilvánuló gondolkodásmód a Székely-kép formálódásáról ad fogalmat. A szövegek nagy része a szónokok vagy elemzők kultikus beállítódásának is bizonyítékai. E különféle céllal és időben íródott szövegek számos hasonló retorikai, dramaturgiai fordulatot tartalmaznak, melyek egy része a hódolat kifejezése. Megalkotják a Székely-kép azon toposzait, melyekre későbbi méltatói, kritikusai vagy elemzői is, tudatosan vagy tudattalanul, támaszkodnak (pl. Székely tragikuma, ösztön és ráció harca stb.). A kultusz további gyakorlati, tárgyi jellemzőit ezek az elemek befolyásolják. 2. A szónoklatok és elemzések ideológiai bázisán születnek az immár a közösséget is bevonó, látványos, közérthető, külsőségeiben rituálissá formált események, időben gyakran ciklikusan ismétlődő szokásrendek, mint a kultusz „vallásgyakorlatának" keretei. Ezek szervezeti alapját intézmények, emlékbizottságok, emlékkörök adják. Kezdeményezésükre pályázatok, ösztöndíjak, versenyek szerveződnek. A gyakorlatban emlékhelyekhez, emlékházakhoz, emlék- és ereklyetárgyakhoz kötődnek. 3. A kultikus hódolat szakrális tárgy együtteseket produkál, illetve igényel. Ezek Székely esetében két jól elhatárolható csoportra bonthatók: I. Székelyhez közvetlenül kötődő tárgyak, vagyis ereklyetárgyak (melyek eredeti funkciójukban nem kultusztárgyak) a/ művei b/ használati tárgyai (pl. paletta, festőállvány stb.) II. Székelyhez közvetetten kötődő tárgyak, vagyis emléktárgyak (melyek a Székely-kultusz hatására jönnek létre, ill. a kultusz eszközei.) a/ Székelyt ábrázoló műtárgyak (festmény, szobor, dombormű stb.) b/ műveinek reprodukciói c/ hozzá ill. kultuszához kapcsolódó kultikus helyeket, eszközöket, szervezeteket ábrázoló tárgyak 1900 - „VAK HOMÉR" Pályája kezdetén Székely Bertalan népszerű, ünnepelt művésznek számított a hazai viszonyok között. Az 1860-as években a sajtó, mondhatni napi szinten foglalkozott műveivel. A hivatalos elismerést állami kitüntetések (Ferenc József lovagrend 1867, francia becsületrend 1878) jelezték. Történeti képei kedvelt képes újságok műlapjaként kőrajzú sokszorosításban országszerte terjedtek, 4 és „ezek legtöbbje sokáig látható volt különféle reprodukciókban magyar családok otthonában" 5 . A Képzőművészeti Társulat prémiumlapjai életképeit népszerűsítették. 6 A század utolsó éveiben viszont már a szakma is alig tud működéséről. A publikum ízlése másfelé fordul, és Székely nem követi azt. A nagyközönség „képigényét" fedező Könyves Kálmán Szalon műlapjai közt csak elvétve jelenik meg Székelymű.' „Visszavonulva a nyilvános élettől, kötelességeinek és tanulmányainak él. Nevét hiába keressük a kiállítások tárgymutatóiban s a napilapok hasábjain" - írja Székelyről 1894-ben Kacziány Ödön. 8 A fényesen induló pálya megtorpanása az 1880-as években következik be, ami összefügg a történeti festészet megváltozott társadalmi szerepével. 9 A nagyközönség előtt utoljára nagy történeti festményével, a Zrínyi kirohanásával lép fel az 1885-ös Országos Kiállításon. Bár a kép vázlatát két évvel korábban Ipolyi-díjjal jutalmazza a szakma 10 , a monumentális kép már közel sem kelt akkora visszhangot, mint Székely korábbi históriai művei. Míg ezt megelőzően több-kevesebb rendszereséggel kiállítója volt a Műcsarnoknak és a nagy nemzetközi kiállításoknak (Brüsszel, Párizs, Bécs), most teljességgel visszavonul a nyilvánosság elöl. Az elismerésnek szánt főiskolai tanári katedra a napi gyakorlatban inkább nyűg, mint kitüntetés. A falképfestő Székely munkássága jóval csekélyebb sajtóvisszhangot kap, mint néhány évvel korábban a történeti festőé. A műteremben komoly munka folyik, de távol a művészi közélettől, a közönségsiker reflektorfényétől. A kortárs siker legfőbb gátja, hogy Székely mind a nagyközönséggel, mind a szakmai közélettel megszakítja vagy elveszti a kapcsolatot. Bölcs remeteként, a nagy művészeti forradalmak zajától elvonulva „műtermének falai közt problémákat ad föl magának és problémákat old meg" 11 . A másfél évtizedes hallgatást, dacos, sértett visszavonulást a közönség sosem bocsátotta meg. Nemcsak a „tragikus Székely" mítosza, hanem minden későbbi félreértés, máig berögzült torzítás a hallgatás éveiből ered. Az első világháború végéig a Magyar Nemzeti Múzeumban kizárólag történeti képei reprezentálják művészetét, 12 ami segíti a történeti festő toposzának kialakulását. Szana Tamás 1890-ben megjelent műve, mely a század magyar művészetének első átfogó tárgyalása, éppen történeti képeit és éppen festői szempontból negligálja: „compositiója conventionalis, színei nem eléggé mélyek, nem eléggé drámaiak" 11 . A bontakozó műcsarnoki szalonfestészet áramában egyedül korai polgári zsánerképeit, Az apácát és az Árvát tartja maradandónak. Egyébként úgy véli, Székely teljesítménye „alatta marad a magyar művészet mai színvonalának" 14 . Mindezek hátterében valódi áttörést jelent a Nemzeti Szalon vállalkozása, mely nagy magyar mesterek műveit bemutató sorozatában a Markó család és Wagner Sándor után első ízben egy kortárs magyar festő, Székely Bertalan reprezentatív tárlatát rendezi meg. Az 1900 márciusában nyíló kiállítás a mester majd száz művét mutatja be. Az első teremben hét szimbolikus frízterve kerül kiállításra (a megjegyzés szerint: megrendelésre várva), a következő teremben 28 akvarell es olaj tájképvázlata jelenik meg, némelyik hangsúlyozottan az egyszeri benyomást rögzítő „gyorsvázlat". A modern tájképfestő Székely első ízben mutatkozik itt be
