Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)

SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN

Székely Bertalan: Zootropszalag, 1879-81. MTAK Kézirattár Palágyi Menyhértnek A tér és az idő új elmélete, németül: Neue Theorie des Raumes und der Zeit című tanulmánya 1901-ben jelent meg némi eltérésekkel magyarul és németül.'1 Palágyi a térről és az időről való fogalmainkat szándékozott hozzászabni érzéki tapasztalataink világához. A térnek minden pontja egyidejű, tehát „a világtérnek minden pontja ugyanazon egy időpontnak központi vetülete". „Az időpont nem egyéb, mint gondolati egysége a tér minden pontjának. A tér nem egyéb, mint érzéki feltárulása, számtalan változatban való megjelenése ugyanazon időpontnak." Fülep Lajos a Magyar művészet a Jövő felé című fejezetének első szakaszában az idő és tér problémáját tárgyalta a képzőművészetben, és egy történeti fejlődést vázolt fel. Kezdetben „a síkon az alakok egymás mellé sorakoznak [...] két vagy több alak ül vagy áll egymás mellett párhuzamosan. Ebből a párhuzamos egymásmellettiségből az idő mozzanata még hiányzik. Az idő oly módon lép föl először [...], hogy különféle cselekvési momentumok sorakoznak egymás mellé a síkon. [...] Képzeljünk el mozgó árnyképeket a falra vetítve, de ne úgy, hogy mindenik az eltűnő előzőnek helyére, hanem úgy, hogy mindenik a helyén megmaradó előző mellé lép, s így sorjában mind megmarad egymás mellett megrögzítve: a cselekvés mozzanatai a síkon sorjában egymás mellett végig szemlélhetek." Ez a megfogalmazás a „Platón barlangjába" kivetített, de meg nem pörgetett zootropszalag képét idézi fel. Fülep Biogenezisében Székely vajdahunyadi freskójának keletkezéstörténetét is megtaláljuk. A következő lépés Fülep szerint az, hogy a különféle cselekvési momentumok, vagy ugyanazon cselekvés momentumai ugyanazon helyen egyszerre, egy időben lépnek föl, „ami csak úgy lehet, ha az alakok, a különféle mozzanatok a felülettől befelé, egymás mögött, elől és hátul ugyanazon időben helyezkednek el; az idő mintegy megteremti a maga számára a harmadik dimenziót, a mély teret. Az időbeli egymásutániságot ekkor fölváltja az egyidejűség, a térbeli egymásmelletiséget az egymásmögöttiség, a sík-teret a három kiterjedésű mély-tér stádiuma." „Az időnek, hogy érzékelhetővé, láthatóvá, szóval a kép esztétikai tényezőjévé váljék, térbeli értékké kell átalakulnia." „Az egyidejűség, az egyszerre történés dimenziója az időnek menetét, az egymás után következő mozzanatokat láncszemenként felfűző egyenes vonal helyett a három kiterjedésű folyam tömegéhez teszi hasonlóvá; egyszerre több mozzanat szemlélhető benne; a képen a tér mélységében érzékelődik meg." „A klasszikus kép legabsztraktabb kifejezése: tér, mely az egyidejűség momentumává tömörül, vagy egyidejűség momentuma, mely térré tárul széjjel. A kettő ugyanannak a valóságnak csak az absztrakcióban elkülöníthető két oldala." Tehát igen hasonlóan fogalmazott, mint Palágyi, akit még egyszer idéznék: „Az időpont nem egyéb, mint gondolati egysége a tér minden pontjának. A tér nem egyéb, mint érzéki feltárulása, számtalan változatban való megjelenése ugyanazon időpontnak." Palágyi ezután az idő folyásáról írt, és megállapította: minden időpillanathoz más és más tér tartozik. Ezzel megalkotta a folytonosan megújuló világtér íogalmát. A tér egy pontján az idővonal halad át, amely a múlt, a jelen és a jövő időpontjaiból áll. „Az idő folyamnak medre pedig a térpont" - irta. Fülep áttekintésében a klasszikus kép után az impresszionizmusban „a tér egészen eltűnik és megmarad az abszolút idő: a matematikai időpont." „Az impresszionista kép legabsztraktabb kifejezése tehát: ugyanaz a pillanat számtalan síkban megrögzítve. Ez a fejlődési fok éppen oly véglet, mint a kezdeté." Palágyi az idővonal tárgyalása után rátért a mozgó és nyugvó testek térben való megjelenésére, és a képek szakaszos észleléséről értekezett hosszabban, utalva a pillanatfelvételekből eredő tanulságokra is, majd viszszatért az idővonal kérdésére, illetve az idővonalak párhuzamosságára. A jelen pillanatban létező tér egyes pontjain áthaladó idővonalak párhuzamosak egymással, és az idő egyes pillanataihoz újabb és újabb terek kapcsolódnak, melyeket a párhuzamos vonalakkal jelölt. (Lásd a következő oldalon lévő ábrát.) Úgy tűnik a számomra, hogy Fülep igen spekulatív összefoglalása az idő- és térábrázolás fejlődésének két végpontjáról Palágyi gondolatmenete és ábrája fényében kaphatja csak meg értelmét: „A képírás kezdete: egymás mellé sorakozó párhuzamos, tehát egymással azonos idővonalakból összetevődő sík; vége: egymás mögött sorakozó párhuzamos, egymással azonos időértékű síkokra bomló mély-tér. A kezdet: időn kívüli (örökké egyformaidejű) síkok egymás-mellettisége; a vég: idő nélküli (pillanatnyi) síkok egymás-mögöttisége. De ha az utóbbi képletet: az egymás mögött sorakozó síkokat képzeletben nem elölről szemlélem, hanem oldalról, akkor a síkoknak nem felületét, hanem élét látom: megannyi egymás mellé sorakozó párhuzamos vonalat. S ezzel megkapom a kezdet képletének - a vonalakból összetevődő síknak - szkémáját. Kezdet és vég tehát olyanok, mint ugyanaz a szerkezet két szempontból tekintve." Remélhetőleg sikerült röviden és világosan jeleznem azt, hogy Székelynek azon kompozicionális újítása, amely a vajdahunyadi freskókon megfigyelhető,