Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
SZÉKELY ÉS A MAGYAR MŰVÉSZETI HAGYOMÁNY L, 1912-1916 Az 191 l-es kiállítás sajtóvisszhangjának lecsengése után, de még ahhoz kapcsolódva jelent meg Lázár Béla A művészi képzelet című írása 139 , amelyben a kész képek és a vázlatok addig is sokat tárgyalt különbségének okaira próbált rávilágítani egy példán, a Dobozihoz készült vázlatokon keresztül, amelyekből 13 darab reprodukcióját hozta illusztrációként cikkében. A kiállításon látható vázlatok „bepillantást engedtek a mester képzeleti mechanizmusába, s nyilvánossá tették annak sajátosan abstrakt jellegét." Az „abstrakcióra való vágyódás" Székelyben „uralkodó hajlam" volt, „de abstrakt képzelete törvényei szerint járt el akkor is, mikor történeti jeleneteket, tehát alapjában konkrét életképeket (kiemelés - Sz. A.) ábrázolt." Lázár felhasználta elemzéséhez Palágyi könyvét, és forrásként erre támaszkodott Székely elméletének, felfogásának ismertetésében. Emellett Eötvös József 1862-es levelére is hivatkozott 140 , mint amelyből egyértelműen kiderül, hogy Székely az életképszerű történeti festészet meghaladására törekedett, vagyis „szemlélődő, gondolkodó, összetevő hajlama őt egyenesen az élet fölé emelkedő történeti kompozíciókhoz vezet[ték]." Székely vágya az volt, hogy a képeiből „nagy eszmék beszéljenek a szemlélőhöz, erkölcsi ideák, a nemzet sorsa nagy példákban álljon a néző előtt, a magyarság története drámai ciklusokban, a nemzeti gondolat bölcsészeiének alapján." Székely tehát - szemben például a „konkrét hajlamú" Szinyei Mersével - olyan feladatot vállalt magára, amely eredendően csakis kevésbé sikerült „befejezett képekhez" vezethetett, s Lázár szerint ennek három oka volt. Egyrészt a feladat a korszakban mások számára is megoldhatatlannak bizonyult, másrészt Székely „képzeleti struktúrájában", és - harmadrészt személyiségében látta az okokat. Az első ok vonatkozásában Lázár elemezte először a 19. századi történeti festészetben azt az irányt, amelyet ma „juste milieu"nek neveznek 141 , s amely „a monumentális, nyugodt kompozíciót a tért teremtő fény és színhatásokkal igyekez[ett] összeházasítani." E kompromisszumra törekvő festészet képviselőiként Székely kortársait, Paul Delaroche-t, Couture-t, Louis Gallait-t, Eduard de Biéfve-t, és Pilotyt említette. „Ez a két törekvés egymást azonban kizárja" - folytatta Lázár, mert a vonalat hangsúlyozó, lényegében klasszicista festészet és a színhatásokat hangsúlyozó romantikus, amelyet Delacroix képviselt, „két képzeletstruktúrának felel meg, és egy ember képzelete a kettőt nem egyesítheti." Ezzel az ellentétbe állítással Lázár egy hosszú tradíció részévé is tette a Székely művészetében általa taglalt problémát, felölelve a Székely értékelésével kapcsolatban előforduló másikat, a vázlat és a kész kép (fini) ellentétét is. Eltekinthetünk most a poussinisták és rubensisták 17. századi vitájától, bár Lázár maga is Poussin nevét említette Székely alkotásmódjával kapcsolatban. A vázlat és a kész kép kettősségét illetően azonban érdemes megjegyezni, hogy a Székely-recepció alapján úgy tűnik, nálunk, a „megkésett fejlődés" eredményeképpen, a 19. század végi történeti és a nagybányai festészet közötti különbség kapcsán került sor arra az elméleti vitára, amely Franciaországban az akadémiai és a romantikus festészet ütközéseként a 19. század harmincas éveiben zajlott le a művészetkritikában. Lázár Székely művészetének értékelése során mintegy visszahelyezte ezt a kettősséget történeti dimenziójába. Nem a „modern" és/vagy „akadémikus" vitát folytatta tovább, hanem ennek lehetőségét elvágta, és a probléma gyökerét Székely Dobozi képe készülésének korában ragadta meg. Mindamellett azonban nem maradt meg a tisztán történeti szempontú értékelésnél. Azt, hogy Székely a vonal és a színfoltok összhangjának megteremtésére törekedett, már Palágyi könyvéből is lehetett tudni, aki egyébként Székely művészetét a Lázár említette „kompromisszumos" festőkétől elhatárolni igyekezett. Palágyi szerint - megismételve a fentebb már leírtakat - Székely e kettőt egyensúlyba hozta: a színfoltban lakik az érzéki tűz, amely áthevíti a fantáziát, s ez aztán a vonalzatban lendületet, szenvedélyt, erkölcsi energiát juttat kifejezésre. (Ebben ő Székely művészetének „magyaros" jellegét látta.) Palágymál szintén központi szerepet játszott a fantázia, és ő is különbséget tett bizonyos képzeleti formák között, de Székely egyetemességét abban látta, hogy egy komplex képzeleti - Lázár kifejezésével élve: struktúra kialakítására törekedett. Lázár - talán Palágyi nyomán is - szintén az emberi képességekben eleve adott képzeleti formációkról beszélt, de ezeket egymással összeegyeztethetetleneknek tartotta, s így pszichológiai magyarázatot adott a 19. századi történeti festészet egyik alapproblémájára. Székely is ebből - a Lázár szerint - megoldhatatlan helyzetből keresett kiutat, és ezt demonstrálta a Dobozi számos vázlatának elemzése során, végigmenve a végső mű elkészüléséhez vezető alkotófolyamat egyes állomásain. Székelynél, mint abstrakcióra hajló művésznél, „nem az optikai benyomás keltette érzés alakítja [...] a víziót, ő keres, válogat, tárgyat hajszol, mely - mint azt Poussin kívánta nemes és eszmét magában foglaló legyen." Jóllehet az első, - s Lázár itt Alfred Rethel szavait használta: -, a „seelisch geschaut" vízióból indult ki, a kezdeti folthatásokból fokozatosan a részletek felé haladt, s a végső megoldás kialakításában az eszme volt a meghatározó. Székely a Dobozihoz készített egyes vázlatain eljutott a Delacroix-értelmében vett egységhez, amelyben a vad szenvedély és a mozgalmasság, valamint a csoportozatban megtestesülő nyugalom összhangba került. Mindez azonban a kész képen eltűnt, előtérbe került a színnek nem önmagában, hanem szimbolikus jelzésként való felhasználása. Elemzése végén Lázár megállapította, hogy Székely „az önmagának ellentmondó műfajban sem tudott egyensúlyt teremteni. Mi hát itt a kiút? Stíltisztaság; ez pedig csak akkor áll elő, ha az abstrakciós képzelmű művész előtt megnyílik a falfestés lehetősége. [...] Itt állott Székely Bertalan a maga tehetsége magaslatán, egész külön, abstrakt világokat teremtve a síkfelületeken, melyeket vízióinak megfelelően tagolhatott," s falfestményeiben „nem egyszer a legmagasabb színvonalig jutott el." Jóllehet a fres-
