Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
kók esetében is ki lehetett volna mutatni ugyanannak a képzeleti struktúrának a működését, amelyet a történelmi festményeken - írta Lázár -, az utóbbiak esetében azonban ez tisztábban mutatkozott meg. Hiszen az alapprobléma nem csupán a műfajok különbségében állt, hanem Székely személyiségében is, s ezt egy Palágyitól vett idézettel támasztotta alá: „Volt Székely egyéniségében valami feltűnő töprengő, kétkedő vonás, mely nem engedte meg, hogy az ihlet vakmerő lendületében teljesen meg is valósítsa azt, ami pedig gyakran oly napfényes tisztaságban lebegett művésziekké előtt." Lázár Székely-értelmezésében három-négy változást figyelhetünk meg a korábbiakhoz képest. Egyrészt Székelyt a vázlatok ellenére sem tartotta „modern" festőnek, másrészt a vonalszimbolikára épített festészet sem kapta meg a maga igazolását, harmadrészt Székely festészeti problémáit részben visszavetítette a művész saját korába, s végezetül, jóllehet ezzel nem állt egyedül, Székely freskóit és freskóvázlatait tartotta legjobb műveinek. 1916-ban Lándor Tivadar a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozta több ezer darabot számláló vázlat-gyűjteményét, valamint több festményt és néhány kéziratot is. Petrovics Elek, a múzeum igazgatója - mint Elek Artúr írta - „bátran és elfogulatlanul szól hozzá [...] a Székely Bertalan-kérdéshez is. Székely nevét harci zászlóként lobogtatják bizonyos jelszavak képviselői. Benne látják a magyar művészt, az egyetlen elképzelhetőt, akivel szemben mindenki más idegen ideálok képviselője. [...] Senki sem tett Székely művészetének megbecsüléséért annyit, mint [Petrovics]. Az arcképfestő Székelyt és a tájképfestőt is ő fedezte fel a Szépművészeti Múzeum számára. És ő volt az, aki egész teremnyi képének kiállításával hangsúlyozta Székely jelentőségét." 142 A művek bemutatására 1917-ben került sor. Magáról az ajándékozásról és Lándorről Petrovics a Múzeumok és gyűjtők című írásában emlékezett meg: „előrelátással gyűjtögette nálunk egy nagy magyar művésznek, Székely Bertalannak intimebb természetű, az akkori idők ítélete szerint galériába nem illő munkáit egy lelkes magyar író, Lándor Tivadar, s midőn 1916-ban gyűjteményét példás áldozatkészséggel a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozta, ezzel egyszerre helyreütötte azt, amit Székely gazdag és sokoldalú művészetével szemben évtizedek mulasztottak." 143 Fülep Lajos az 191 l-es Székely-kiállítást nem láthatta, hiszen ebben az időben Firenzében élt. Az sem valószínű, hogy ismerte az 1916-ban már közgyűjteménybe került vázlatokat. A Szépművészeti Múzeum új szerzeményeiről 1917 nyarán írt ismertetőjében Székely művei közül csupán a Pfeffer Ignácné arcképét emelte ki, amely „monumentális" arckép révén a művészről való „fogalmunk is módosul: [...] a művész nagy képességeiben a történeti retorika és álkompozíciő zavaró járuléka nélkül gyönyörködhetünk." 144 Az előző év tavaszán írt, később a Szellemi Tudományok Szabad Iskolájában előadott, majd a Nyugatban publikált, és 1923-ban könyv alakban is megjelentetett Magyar művészet című tanulmányában Székelyről írtak ismeretében 14 ', ez a „fogalom módosulás" elsősorban saját Székely-kritikájára vonatkozhatott. E jelentős tanulmányában Fülep arra vállalkozott, hogy művészetfilozófiai koncepciója kifejtésének keretében megvonja „a magyar művészet mérlegé"-t, s hogy ezen belül tisztázza a nemzeti jelleg kérdését is. Ez utóbbit, csupán a Székely-irodalom áttekintése alapján is, a 19. századi és a 20. század eleji művészet, művészetkritika és művészettörténet-írás egyik legfontosabb elméleti problémájának tekinthetjük. Fülep nem csupán e vonatkozásban, hanem számos más, általa tárgyalt probléma esetében is olyan kérdésekkel foglalkozott, amelyek Székely elméletében is központi szerepet töltöttek be, mint pl. a kompozíció, az idő és a tér, valamint a forma és a tartalom viszonya a művészetben, az emlékezet szerepe a műalkotások létrejöttében. Sőt, Fülepnek más írásaiban kifejtett gondolatai összefüggésében az is elmondható, hogy ugyanúgy egy „hézagok nélküli", logikus művészetfilozófiát dolgozott ki, mint amilyen „logikus" elméletet Székely, ahogy erről már szó volt Palágyi Menyhért könyve kapcsán. Fülep esetében az emlékezet, a világnézet és a forma egy megszakítatlan folytonosság láncszemei, (művészet) történet-filozófiai értelemben és a műalkotás „megszületésének" szempontjából egyaránt, és ez az utóbbi pillanat egyben az előző értelemben vett folyamatnak is része. Művészetfilozófiájában még a Székely-Palágyiféle elmélet hiányzó és „zavaró" láncszeme, a nemzeti jelleg mibenléte is a helyére került, hiszen Fülep egy logikai bravúrral a nemzeti és az egyetemes közé egyenlőségjelet tett, miáltal ezt a kérdést máig tartó érvénynyel megoldotta. A „Székely-kérdéshez" tehát egy nagyformátumú gondolkodó szólt hozzá, aki ugyanazokat az elméleti problémákat tekintette elsődlegeseknek, amelyek Székelyt is foglalkoztatták. A köztük lévő eltérés abban ragadható meg, hogy míg Székely - alkotó művészként - a hagyománnyal és a „folytonossággal" munkái elméleti háttereként foglalkozott és szemlélete műalkotás centrikus volt, addig Fülep számára a művészeti alkotások a kiinduló pontot jelentették a történelemben megnyilvánuló folytonosság szemléltetéséhez. Fülep történeti áttekintésének szempontjai tehát mások voltak, mintsem hogy egy, a mindenkori történeti kontextust is „mérlegelő" elemzésbe bocsátkozzék. Tanulmánya bevezetőjében világosan megfogalmazta, hogy nem egy „objektív, vagy pozitív, vagy tudományos" művészettörténeti munkát kívánt írni, hanem történeti vizsgálatait és értékeléseit „művészettörténet-filozófiai gondolatok irányítják," s ha szempontjai egyoldalúnak és értékelései „igazságtalannak fognak látszani", annak az az oka, hogy „az ember nem minden alkalommal mondja el mindazt, amit tud, gondol és érez, hanem alkalomadtán valamilyen szempontnak mások rovására való végigvitelét látja szükségesnek igazságtalanság árán is valamilyen cél érdekében." Ez az „igazságtalanság" talán Székely művészetének értékelésekor volt a legnyilvánvalóbb. Fülep barátja, Alexander Bernát is kiemelte a Magyar művészeiről írt 1923-as recenziójában kemény ítéletét Székelyről, s azt, hogy „maga is érzi ítélete keménységét, amely nekünk is túlzottnak tűnik." 146