Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
nem látván meg a közös alapot, megtagadja a tegnapot s mindent éppen elölről akarna kezdeni. Mintha valaki saját apját, anyját akarná megtagadni. A múltnak ez a megtagadása csak olyan nemzeteknél lehetséges, amelyek nem bírnak életerős, önálló, nemzeti kultúrával." Ezekben a mondatokban Körösfői-Kriesch lényegében Székelynek a tradícióval kapcsolatos gondolatait idézte, amelyeket a „mennyezet-elméletben" találhatunk meg leírva. 114 Úgy tűnik, nemcsak Székely számára, hanem vele kapcsolatban is, a hagyomány kérdése központi kérdés volt. Nem csupán abból a szempontból, hogy hol és miként látták a helyét a művészet történetében, hanem abból is, hogy az utána jövők miként viszonyultak művészetéhez. Szemben azokkal, akik az ettől való elszakadást hangoztatták, Körösfői-Kriesch a folytatásra buzdított, s ennek két lehetőségét, módját említette. Az egyik épp a kéziratokkal volt összefüggésben: „Még nem ismerjük Székely Bertalan műveinek, munkálkodásának egy nagy, másik részét. Hátrahagyott feljegyzései, tanulmányai, aesthetikai s a festés mesterségére vonatkozó írásai köteteket tesznek ki. Majd, ha ezek is hozzáférhetőkké, közkinccsé válnak, akkor fog Székely Bertalan élete a maga egészében - Leonardo da Vinciszerű szélességében - előttünk állani." KörösfőiKriesch másik írásában"', amelyben nem mint tanítvány, hanem mint művész szólalt meg, Székely művészetének örökségével a művészet örök igazságairól való elmélkedés útján nézett szembe. Olyan alapfogalmakat vett számba, amelyek mind a mestere, mind pedig a saját művészetfelfogásában fontos szerepet töltöttek be, mint például a kifejezés, a törvény, a szimbólum, a vonal, a ritmus, az impresszió, vagyis a külső benyomások és a belső élmények kapcsolata. Minden kor művészete a szimbólumot keresi, írta, és a „színfolt, vonalritmus mind ennek a keresésnek csak eredményei." Jóllehet e formai elemek funkcióját illetően Körösfői-Kriesch felfogása Székely törekvésein alapult, egyben a posztimpresszionista és a szimbolista festészet központi gondolatát is megfogalmazta: „ugyanaz a színfolt, ugyanaz a vonalrithmus egy bizonyos törvényszerűséggel hat az emberekre és végeredményben azonos érzéseket képes az emberekben kiváltani. Mert csak ezen az alapon képzelhető el bármilyen kontaktus is a művész és közönség között." Ennek feltételeit, „törvényszerűségeit", és fiziológiai megalapozottságát vizsgálta a kísérleti pszichológia, amelynek esztétikai lecsapódásával Palágyi Menyhért művében is találkozhattunk. A MODERN AKADÉMIKUS, 1911-1913 A Székely-örökség aktualitását firtatták abban a kérdés-sorozatban is, amelyet olyan művészeknek tett fel a Renaissance 1 u \ akiknek a festészete az övétől a leginkább eltért a korszakban. Fényes Adolf, IványiGrünwald Béla, Kernstok Károly és Rippl-Rónai József" 7 ez alkalomból tett nyilatkozata mellett, megszólaltak azok az író-kritikusok is, akik az újabb festészeti irányzatok szószólói voltak: Bölöni György és Feleki Géza."* Bölöni, akiről a magyar kritikatörténetben azt olvashatjuk, hogy sürgette Székely Bertalan újraértékelését,"" többször is írt ebben az időben a művészről. Legelső cikke recenzió volt Palágyi könyvéről, 120 és még Székely halála előtt jelent meg. A könyvvel kapcsolatban ő is úgy látta, hogy Palágyi „Székely Bertalanon keresztül bont ki [...] egy művészeti filozófiát, megmutatja egy esztétikai rendszer alapjait." Palágyinak szemére vetette, hogy Székelyt túl szűk történeti perspektívában mutatta be, amikor pályafutásával és műveivel kapcsolatban csupán történeti festőket említett meg (Carl Rahl, Peter Cornelius, Wilhelm Kaulbach, Moritz von Schwind, Alfred Rethel) és ezek műveit elemezte, s nem vette figyelembe például Delacroix-t, „akiben a fejlett, páratlan kompozicionális értékek, a viharos kolorista mellett, hatványozva kapta volna meg a drámai festőt. És amit ő olyan különleges vonásnak tart Székelynél, hogy alakjaiban érzékelteti a legmélyebb lelki vonatkozásokat, meglátta volna ezt a törekvést sűrűsödve a modern művészetek tendenciáiban, például Cézanne-ban, mint ahogy az örök és régi piktúrai törekvés marad. Székely Bertalant ezek a jellemvonások emelik ki a múltból." Bölöni tehát az „örök és régi piktúrai törekvés"-ek folytatóját látta Székelyben ugyanúgy, mint tanítványai, azonban az úttörő történeti festő helyett a modern festészet kortársát és a kortárs festészet előhírnökét látta benne. 1911-ben az lett Székely újraértékelésének egyik módja, hogy jóllehet tanárait, kortársait, példaképeit megemlítették mint életrajzi vonatkozású adatokat, de művészetének párhuzamaiként olyan festőket és irányzatokat sorakoztattak fel, akik és amelyek korábban nem kerültek előtérbe vele kapcsolatban, avagy a Székely felfogásától eltérő festészeti törekvések - egy eltérő hagyomány - képviselői voltak, mint Camille Corot, a pre-raffaeliták 121 , Anselm Feuerbach, Hans von Marées, Puvis de Chavannes, Thomas Couture 122 , az impresszionisták vagy Van Gogh. 1 " A Cézanne és Székely művészete között tendenciájában analógiát találó Bölöni ki nem mondottan a Nyolcak festészetének előzményei közé sorolta be Székelyt, s ezáltal halvány vonalaiban újragondolta azt a történeti hagyományt, amelyhez őt eddig hozzárendelték. Az „újraértékelésben" a kritikusok néha addig is elmentek, hogy a valós történeti tényeket is mellőzték, vagy a maguk módján értelmezték. 124 Bölöni, mint a Nyolcak holdudvarában írók legtöbbje, a „kompozíciók emberének" jelentőségét hangsúlyozta az új irányzatok szempontjából: „A modern művészetben, mely most éli a differenciálódás, a kutatás, a darabokra szaggatott vizsgálódás legkritikusabb éveit, bizonyos, hogy fognak kompozicionális hajlandóságok ébredezni és felülkerekedni. [...] Fiatalok, akik Székely Bertalanban elfogódottságok nélkül a múltat szemléljük, érezzük, hogy vele igazságtalanság történt, [...] igazságtalan volt [vele] a mi korunk, amikor nem látta benne csak a históriai festőt, és nem vette észre különálló értékeit, és a történeti festészet elhantolásával öt is
