Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
eltemette. [...] Régen itt lett volna az ideje, hogy [...] híressé vált piktoraink [at] [...] [be] állítsuk a modern magyar festőinkkel mostan élő művészeti fölfogásunk szerint a magyar művészettörténetbe. [...] Székely Bertalan [...] a művészet új szempontjai szerint, a mi új pikturális világfölfogásunk alapján megkapná érdemeit." Bölöni írása után öt évvel később ezt a feladatot, ám épp ellenkező előjellel, Fülep Lajos végezte el. Bölöni György két másik írása a Székely-kiállításhoz kapcsolódóan jelent meg. 12 " Ezekben egyrészt Székely vázlatait és kész képeit vetette össze, kiemelve az előbbiek modern jellegét, amelyek épp ezért „rokonszenvesebbek", mint a kész képek, melyek esztétikai felfogásának dokumentumaivá váltak. Másrészt újra kitért Székely komponáló képességére, mert „ebben mutatkozik meg az ő magyar nagysága, a magyar művészetben társ nélküli volta, mert előtte, körülötte és utána senki olyan nagy készenléttel [...] nem indult a »grand art« felé. [...] Az ő szereplése nálunk arra az időre esik, amikor széttagolódások felé indult a magyar művészet, és ő mindezekkel az irányokkal ellentétben, a differenciálódásokra hajló festők irányával szemben egyetemes festő." Bölöni az összegezőt látta Székelyben, s e vonatkozásban véleménye lényegében azonos volt Palágyiéval. Székely 19. századi kifejezéseit parafrazeálva, úgy interpretálhatjuk a Bölöni által mondottakat, hogy szerinte ő a részek összhangját, egységét valósította meg - ellentétben a festészetnek csupán egyes részeit dominánssá tevő kortárs irányzatokkal. Ezt a „komponáló képességét" azonban Bölöni nem a „befejezett" képeken, hanem a „vázlatokon" látta szerencsésen kibontakozni. E rész-egész probléma egy másik megfogalmazásával Divald Kornél 1910-ben megjelent írásában találkozunk: „Tanítása ma, amikor a festők oly könnyen hajlanak a technikai nihilismus felé, az első pillanatban vajmi akadémikus ízűnek látszik, de komolyabb lelkekre igen meggyőző hatású, különösen ott, ahol a kezdő, vagy fogyatékos tudású festők tévelygéseiről és hibáiról szól, amelyek nálunk a közönség naivabb része előtt nem egyszer mint újabb és legújabb művészeti irányok jellemző vonásai szerepelnek." 126 Hasonlóan látta Székely és a modern irányzatok viszonyát A Hétben 127 Székelyről újra publikáló Gerő Ödön is. Székely számára, aki Gerő szerint Feuerbachhoz, Couture-hoz állt közelebb, mint tanítóihoz, „a plein-air, [az] impresszionizmus [...] anarchia volt, [...] hiszen a folt törvényeit, a lokálszín becsületét, a dolgok mivoltát érvényesítő formát s a szépséges összehangolást lerontják. És nem juttatnak helyükre új törvényszerűséget, hanem az ellenőrizhetetlenséget teszik úrrá. Egyenesen a véletlent, s vele a véletlen korrigálóit". Gerő szavaiból arra következtethetünk, hogy vagy személyes kapcsolatban állt a „nyugodalmat szerető öreg úr"-ral, ahogy 1900-ban Székelyt nevezte, vagy már ekkor megismerte kéziratos hagyatékának a tartalmát, amire későbbi, 1913-as kismonográfiájában határozottan utalt. „A festés szélhámosai [...] a dolgoknak megtanulva látását s a látáson keresztül való tudást és a tudáson keresztül való látást semmibe veszik" - közvetítette Székely véleményét Gerő -, „pedig ugyanő a pillanat képét is meg tudta látni, nagy kompozíciók foltimpresszióit mesterien kivonatolta és vázlataiban és tájképeiben az összefoglaló egyszerűséget érvényesítette. Nagy érdeme Lándor Tivadarnak, a kiállítás igazi rendezőjének, hogy az »egesz Szekelyt« megmutatván, ezeket a vázlatokat is kiválogatta és összegyűjtötte. Évek óta kutat és dolgozik a Székely-érték megállapításáért, s úgy tudom, hogy maholnap elkészül nagy Székely-munkájával is, amelyből Székelyt, a tudóst is meg fogjuk ismerni. Az elméletek mesterét, és életét, mint a festés komolyságának fanatikus hitvallását." Gerőnek A Házban 1900-ban megjelent cikkében már szó volt arról, hogy Székely művészetét „egyesek" arra használták, hogy „vállai mögül" támadják a modern törekvéseket. 1910-ben Dömötör István, aki szinte elsőként hangsúlyozta, hogy Székely festészete a már nem „szalonképes" Pilotyétól merőben különbözik, szintén A Házban utalt „azokra", akik Székely történeti képeit mutatták fel, hogy az újabb irányzatokkal szembeforduljanak. 128 „Még meg sem nyílt Székely Bertalan kiállítása - írta egy újságcikk' 21 ' - máris hallatszanak hangok, amelyek szerint ez a méreteiben és értékeiben is monumentális kiállítás arra alkalmas, hogy bizonyos irányzatok ütközőpontja legyen, hogy tendencziák érvényesüljenek, amelyek Székelyt a modern művészettel szembeállítani, s a modern művészet ellen kijátszani akarják." Bölöni 1911-ben a Világban ezért is hangsúlyozta, hogy meg kell próbálni „helyes értékelését, mert különben megtörténik a másik túlzás, és Székely Bertalant, a frontról leszorított nagy festőt túlon-túl találjuk aggatni nagyszerű jelzővel." A Székely mellett kiálló progresszív sajtót a kiállítás ideje alatt zajló ún. Tisza-vita" 0 is motiválhatta abban, hogy Székelyt mintegy maga mellé állítsa, és - anakronizmussal élve - a „haladó hagyomány" részévé tegye. „Mintha az egész radikális magyar értelmiség erre várt volna: Tisza elhibázott cikkei (amelyekben Szinyei Merse Pált is támadta - Sz. A.) remek lehetőséget nyújtottak a baloldaliak együttes fellépésére" - írta Passuth Krisztina az üggyel kapcsolatban."' Rózsa Miklós Tisza második encíklikája című cikkében támadta meg Tisza Istvánt, aki Székely nevét használta fel a Magyar Figyelőben a modern művészet elleni hadjáratában, amelynek a Székely kiállítása előtt pár nappal megnyílt Pór Bertalan kiállítás adott épp egy nagy lökést. Rózsa mintegy kijavította Tisza ténybeli tévedéseit, ám Székely és a modern művészek jó viszonyának bizonyítása során vitázó lendületében Székely vázlatait „impreszszionistáknak" nevezte, amelyek jól mutatják, „hogy a mester igyekezett magába felszívni és feldolgozni a modern irányzatok minden áramlatait."" 2 Mérsékeltebb hangot ütött meg a Nyugatban Lengyel Géza 1 ", aki mind az általa elfogultnak tartott Székely „hívők és rajongók"-tól, mind pedig a modern irányzatok képviselői részéről megnyilvánuló Székelyújrafelfedezéstől elhatárolódott. A kortárs művészek, valamint Székely alkotási módját és történeti helyzetét egymással összeegyeztethetetlennek tartotta, s a különbséget elsősorban abban látta - mint korábban
