Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)

SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN

Tardos-Krenner Viktor a Képzőművészeti Főiskola Évkönyvében jelentette meg Székely Bertalan történelmisége című, tanulmányszámba menő írását

10

'

1

, amelyben a művész „nagy és mély igazságára" kívánt rámutatni, érvelésében korábbi írása gondolatmenetét is követve. Palágyi könyve és elmélete, valamint Bergson filozófiája, amelyről rövid összefoglalót 1910-ben Babits Mihály írt a Nyugatban, nagy hatással lehetett rá, mert - jóllehet nem hivatkozott a filozófusokra - a téridő elmélettől és a tartam fogalmától is inspirálódva zavaros és nehezen érthető spekulációkba bocsátkozott. Valószínűleg személyében is érintve érezte magát, amikor azt tapasztalta, hogy a „kritika gyorsmunkásai" a történelmi festészet haláláról beszéltek, miközben Székely nagyságát elismerték. Eszmefuttatására úgy tekinthetünk, mint hazai- és talán világviszonylatban is az utolsó kísérletre, amely megpróbálta a történelmi festészet létjogosultságát úgymond művészetfilozófiailag is igazolni. A többszörös áttétellel azonban Székely eredeti gondolatai igen nagy kárt szenvedtek, s Palágyi természetfilozófiájából, amely az életfolyamatokból indított, és az érzéki megismerés sajátosságain keresztül magyarázta az ember tudati működésének természetét, Tardos-Krennernél történelemfilozófia lett. A jelent „matematikai időpontként" definiálta, majd így folytatta: „A múlt és jövő [...] az egy térhez és időszakhoz kötött szellemi lény látásának csak két féle irányát jelentik", a múlt tapasztalatai az emlékezet révén örökös jelenné válnak. A világban végbemenő folyamatos változást, az életfolyamatokat, a Galilei-féle „minden mozog" elvet, etc. metafizikának nevezte, és az anyagi világ dinamikáját megfeleltette az emberi lények világában a cselekvő drámaiságnak - vagyis a történelemnek. így az örök változás, a haladás egy lett a múlttal, a történelemmel. A külvilág ilyen működésébe ágyazódott bele a „belvilág" - az érzelem és az ész működése. A nagy egyéniségek esetében ez az „emberiség lelkének" jellemző mozzanatait jelenti, amelyek az emlékezés és a művészet révén hozhatók át a jelenbe. „Csak a múltba nyúlhatunk, ha határozott formát keresünk" - írta Tardos-Krenner, s nagy logikai hézagokkal, és követhetetlen ugrásokkal végül oda konkludált, hogy „ilyen értelemben történelem a világ, ilyen értelemben történelem a festészet, mert az emberi lélek indulatait, helyzeteit, viszonyait és gondolatait adja. A történeti festő a lélek festője, művészete tipikusan festői érzékítésével." Ez által öntudatlanul is eg}

7 több, mint 400 éves történelmi festészet-definícióhoz jutott „vissza".

107 Tardos-Krenner szerint Székely Bertalan történelmisége abban állt, hogy „a drámai indulatok, helyzetek festője" a világ lényegi összetevőjét, az örök jelent ragadta meg: „ez az az új, melyért ma annyian rajonganak.

"

Iû8 „A magyar művészettörténelmet revideálni kell: Székely Bertalan hagyatéka felforgatta azt" - kezdte A Házban megjelent írását Lándor Tivadar.

100 A „hagyaték" alatt Székely műveit értette, nem pedig a kéziratokat, amelyeknek ekkor már ő volt a kezelője, azonban utalt ezek jelentőségére is a későbbi kutatás szempontjából, és röviden részletezte tartalmukat is. Székely „szinte példa nélkül való sokoldalúsága" meg fogja nehezíteni a műtörténészek feladatát. „Bizonyítják a roppant és szinte ellentétes változatosságnak egyazon forrásból való eredését Székely Bertalan följegyzései" - írta, s e megfogalmazásban Palágyi gondolatai tértek vissza Székely képzeletének egyetemes és minden művészeteket átfogó jellegéről. Lándor nem a múlt, hanem a jövő művészének tartotta Székelyt, „aki régivé sohasem válhat, mert eredetiségénél és nagyságánál fogva mindig új fog maradni." Jellemző fordulat, miként más „Székely-hívőknél" is, hogy Székely időtlenségét bizonyítandó kijelentette: „autodidakta volt a szó legszorosabb értelmében, [...] mint minden igazi nagy elme." Lándor ezidőben megjelent három írása közül a „legtárgyilagosabbnak" a Magyar Iparművészeiben publikált Székely Bertalan jeltámadása című nevezhető.

110 Székely műveit történetileg közelítette meg, számos kortársát is említette, idézte a festőnek a müncheni éveiről írt egyik rövid megjegyzését a kéziratos hagyatékból, és említést tett olyan kutatásairól (madarak röpte, állatok mozgása), amelyeknek bőséges jegyzetanyagát hagyta hátra. Székely tanítványa, Nagy Sándor - miként Lándor is - Székely „feltámadásról" beszélt.

111 Székely Bertalan, „akiről a temetése napjáig »nem tudtuk, hogy ki volt«, ahogy a temető pap bevallotta", most kiállított műveiben mindenki számára láthatóan újra feltámadt. „Hármas ember száll fel előttünk a magasba - írta, Schauschek hármas felosztásának szakrális és szimbolikus dimenziót is adva -: az egyik a mester-ember, a másik a magyar ember, a harmadik az ember-ember." A kiállított anyagot ismertetve e három „személy" működésének eredményét szemléltette az életműben. Művei közül a Halászbástyához készült vázlatokat tartotta a legjobbaknak, amelyekben Székely az általa megteremtett „élő magyar mythológiának" a jövő számára is érvényes mondanivalóját fogalmazta meg „a próféta erejével, egyszerű vonalaival, mélyen járó szimbólumaival." A történelmi képekben - Nagy Sándor interpretációjában - Székely az emberi történések társadalomlélektani elemzését nyújtotta. Körösfői-Kriesch Aladár komolyan számot vetett mestere örökségének folytathatóságával két írásában is. A Művészeiben megjelent emlékbeszédében az alkalomnak megfelelően személyesebb húrokat pendített meg'

12

, s a Schauschek által megrajzolt Székely-képhez járult hozzá adalékokkal, visszaemlékezve tanulmányai idejére."

3 Életművének „kettősségét", amely újra központi témája lett az ebben az évben megjelent írásoknak, egy természeti analógiával mintegy túlemelte a képek megítélésének relativizmusán. Székely „munkálkodását" alárendelte azon természeti törvényszerűségeknek, amelyek szimbolikus megjelenítésére műveiben a művész is törekedett. A „magával s az eredménynyel soha be nem érő" festő „Utáni" küzdelmét az állandóan kísérletező természet működéséhez hasonlította. Bár művészetéről kijelentette, hogy az „egyúttal a tegnap művészete is", nem tekintette azt végérvényesen lezárt, történeti képződménynek. „A baj ott kezdődik [...], midőn a ma, rövidlátóságában és hevében