Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
A „SZÉKELY-HÍVÓK", 1905-1910 • 1900 körül, még Székely halála előtt, megjelentek tehát azok a kritikusok, akik az akkori idők magyar művészetében a legprogresszívebbnek számító nagybányai festészet szószólói voltak (Gerő, Lyka), s akik Székelyben felfedezték a rokonlelket. Elkezdődött kutatásainak pozitív értékelése, nem csupán a tudomány, hanem a tisztán látványelvű festészet szempontjából is. Ebben az időben, mintegy az ellenkező oldalon, jelentkeztek a „Székely-hívők", akik - mint fentebb Lyka - a Székely szájából hallottakat adták vissza, de részben kevesebb önállósággal és tisztánlátással, részben pedig túl sok rajongással. Ezek: TardosKrenner Viktor, Lándor Tivadar, Palágyi Menyhért és Schauschek Árpád. Színvonal tekintetében nem lehet egy nevezőre hozni őket, ami összeköti írásaikat, az az, hogy bevallottan vagy bevallatlanul Székelyt idézték. E sokszor nehézkes, szellemtelen vagy egyszerűen unalmas eszmefuttatásokban áttételesen Székely gondolataival találkozhatunk. Hans Tietze kategóriáját parafrazeálva: ezek az írások szándékolt közvetett forrásai Székely elméletének. Tardos-Krenner Viktor Székely tanítványa és munkatársa volt. A Rajzoktatásbari 1905 és 1907 között több részben közölt, Székely Bertalan tanítása című írásával az volt a célja, hogy a rajztanárokkal, akik mind Székely Bertalan tanítványai, megismertesse mesterük elveit, „szembeállítva [azt] a mindenkori ellenkező nézettel, polemikus bizonyító módon.'" 14 Ezzel elindult Székely elveinek hosszú pályafutása a rajztanárok körében. A Rajzoktatás, majd a Rajztanítás szaklapok évek során át közöltek megemlékezéseket, tanulmányokat Székely Bertalanról, úgy hogy 1955-ben Bíró Béla azt állapította meg: „a Mester tanítását, elveit, szempontjait, szabályait, gyakorlati utasításait" nem művészek, hanem a rajztanárok hasznosították elsősorban/ 0 Székelynek nem volt fő célja a rajztanárképzés. A róla szóló írásokban és saját jegyzeteiben egyaránt találunk utalásokat arra, hogy a tanítást részben egzisztenciális kényszerből vállalta el, de arra is, hogy „született tanár" volt, illetve arra, hogy sohasem adta föl azt a reményét, hogy tudásával hozzájárulhat a magyar nemzeti művészet megteremtéséhez. Székely máiemlített, 1881-ben publikált elképzelése a hatékony művészképzésről eltért a korszakban általános mesteriskolái gyakorlattól, ám még erre az intézményre is, mesteriskolái igazgatói kinevezésére, 1905-ig kellett várnia. Mindemellett azonban lelkiismeretesen ellátta iskolai feladatait, és alaposan tanulmányozta a korabeli rajztanítási szakirodalmat is. 66 1877-ben maga is írt egy tankönyvet 67 , amelyet a Mintarajziskolának a párizsi világkiállításon való bemutatkozásakor németre fordított és kiadott. 6 " Azonban nem csupán, és nem elsősorban a rajztanítás szakirodalmát ismerte, hanem századokra visszamenőleg a festészeti traktátusirodalmat is. M Az más kérdés, hogy az ezekben lefektetett elvek a 19. századra egyrészt elavulttá váltak, másrészt beépültek a rajzoktatás alapelemei közé. Székely törvényszerűen vált a magyar rajztanárképzés „szentjévé" vagy legendás hazai ősatyjává Magyarországon. Legendás, mert e területen is hamarosan az alaposabb ismeretek hiányáról panaszkodtak vele kapcsolatban. 1926-ban Domby Lajos kecskeméti ref. reálgimnáziumi tanár, egykor Székely tanítványa, rámutatott például arra az addig „elhanyagolt körülményre", hogy a magyar rajztanároknak kötelességük elhunyt.nagy mesterükkel szemben Székely „szellemi relikviáinak" az összegyűjtése. „Ami az olasz reneszánszban Lionardo, az a magyar művészetben Székely Bertalan" - mondta, és javasolta, hogy a még élő Székely-tanítványok visszaemlékezéseit a mester tanítására írják össze. 70 A tanítványok közül elsősorban Tardos-Krennerre gondolt, tehát húsz év elteltével már Domby sem tudta, hogy ő már írt erről egy nagyobb tanulmányt, avagy nem találta azt kielégítőnek. Mindenesetre elmondható, hogy az hamarosan feledésbe merült. Tardos-Krenner kétségkívül Székely számos alapelvének első közvetítője volt. Tárgyalta Székelynek egy kéziratban 71 fennmaradt, 1904. szeptemberi felolvasása főbb témáit is, mint például „az eredetiség", vagy „az új". Ismerhette Székely feljegyzéseit, mert az írásos anyag jellegét jól írta le: Székely „gondolatait lejegyezte - így növekedtek iratai alapvető művé. Formájában töredékes, esetleges jegyzések, a kérdések hosszabb fejtegetéseivel keverten, bizonyos összevisszaságban, de a művészet problémáit olyannyira minden oldalról tekintők és kifej tők, kiterjedésében oly átfoglalók, körülölelők, hogy a látszólag rapszodikus jegyzetek roppant anyagának átolvasása után nemcsak Székely Bertalan gondolataiba, hanem magába a művészet belső történetének plasztikus mi voltába engednek látni." Ezt a belső történetet - Lyka kifejezésével: „belső témát" - igyekezett ismertetni, hogy „a mai ephemer művészeti elméletek forgatagában, a közepesek egymást maró forradalmában, ezen általános zavarban szilárd biztos útmutatója legyen [...] a jövőnek." Az ismertetés meg-meg szakad, mivel a Székelyről szóló irodalom „gyatra volta miatt", Székely egyes műveit is hosszasan elemezte, elsősorban a történelmi festményeket, s ily módon a leírt elmélet „alkalmazását" is szemléltette. Tardos-Krenner - Kacziány, Hock és Lyka nyomdokán haladva - Székely szellemi függetlenségét és önállóságát hangsúlyozta, több vonatkozásban és módon is. Egyrészt a már jólismert szófordulatokkal, vagyis hogy Székely nem vesz részt a kortárs művészetet jellemző „vásári tülekedésben", és alakja kiemelkedik annak „művészi semmiségéből". „Kutató Lionardoi lélek ő, magával örökké elégedetlen, a tökélyre törekvő akarat türelmetlenségével." Másrészt az 1900-ban megjelent cikkekben megfogalmazott „idegenség" fogalmát fokozta paradoxonná, amikor azt írta: „Székely Bertalan idegen, s az idegent be illik mutatnunk [...], ebben a pillanatban, mikor magyar mivoltunk politikai kolliziók folytán újra divatba jött, bemutatok egy idegent, egy magyarlelkű művészt." Tardos-Krenner szerint Székely művészete felülemelkedik az „idegenség" problémáján: külföldön tanult, mint Lötz, Benczúr vagy Madarász, de „nem zavarta meg idegen virtuozitás". Amit tanult (Makarttól
