Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
tehát rátérnék a róla szóló irodalom áttekintésére, bemutatnám e különbségek és nézeteltérések fontosabb aspektusait, mellőzve az egyes írások részletes elemzését és ismertetését, ami egy önálló dolgozat témája lehetne. Talán arra a kérdésre is sikerül részleges választ adnom, hogy miért is maradt Székely elméleti írásainak nagy része kéziratban, és ezek mennyiségéhez viszonyítva miért is publikált olyan keveset, felfogását és nézeteit miért is „rejtegette" a közvélemény elől? Székely gyűjtötte a róla szóló kritikákat, sok újságkivágat maradt a hagyatékában, s egyes megjelent írások reflexióit is megtalálhatjuk kéziratai között. Orlai Petricsnek levélben köszönte meg figyelmes sorait 6 , s egyik megjegyzése — „mennyire ritka az, hogy művészek társaikat méltánylattal karolják föl" - mintegy a későbbi évek csalódásait vetíti előre. Székely, aki Münchenből 1862 nyarának végén telepedett haza', több területen is lelkesen bekapcsolódni látszik a hazai művészeti életbe, és ötleteivel, írásaival olyan aktuális feladatok megoldásában működött közre, amelyeket az ezidöben megalakult Magyar Képzőművészeti Társulat is célként tűzött maga elé.* 1861-ben, hazatérését fontolgatva, levelet írt Eötvös Józsefhez, amelynek tartalmára csupán Eötvös válaszából 9 következtethetünk, akit Székely „levele meggyőzött, hogy egy művészre számolhatunk, ki feladatát legnemesebb értelmében fogja fel." Székely, megélhetési lehetőségeit is mérlegelve, „egy a Versailles-ihez hasonló nemzeti képcsarnok" felállítására telt javaslatot, s valószínűleg ennek kivitelezéséhez ajánlotta fel szolgálatait és tudását. Ezt is bizonyítandó, hosszabban értekezhetett „a történelmi festészet feladatáról", s e téren felfogása egyezett Eötvösével: „Eszméje, mely szerint a festészet ezen nemének hivatását a nemzeti eposz feladásával ugyanazonosnak veszi, éppoly helyes, mint új, L s Ön maga sem lehet inkább áthatva azon meggyőződéstől, mint én, hogy a festészet ily szempontból véve fel, nemzetünk kifejlődésére épp oly hatalmas és jótékony befolyást gyakorolhatna, mint költészetünk." Eötvös rokonszenvvel fogadta Székely elképzelését, de a politikai és a pénzügyi helyzetre hivatkozva megvalósításának feltételeit nem látta biztosítva, csupán az az áthidaló terve született meg Székely kezdeményezése nyomán, hogy „minden Megye valamely körében történt hőstettet vagy nagyobb eseményt festessen le honi Művész által nemzeti képcsarnokunk számára", s „eszméje" kivitelezéséhez Székely jóváhagyását is kikérte. Ezt követte aztán gr. Zichy Lívia, férjezett gr. Zichy Nándorné 1862 májusában a Pesti Nap/óban közzétett felhívása „Fehérvármegye művelt lelkű fiai- és leányaihoz", hogy Székely „Dobozi történetét ábrázoló festményét" vegyék meg a Nemzeti Múzeum számára. A felhívás megfogalmazásában, amelyet Eötvös inspirálhatott, Székelynek a költészet és a festészet fentebb említett párhuzamáról írt gondolatai is helyet kaptak, s a felhívás mellett publikálásra került Eötvösnek a levelében már kifejtett „eszméje" is. 10 Eötvös praktikusabb észjárásának köszönhetően némi változás következett be a Dobozi és hitvese Székely-féle értelmezésében, amelyet egy, a festményről készült fotó kíséretében, annak magyarázataként le is írhatott levelében, miként ezt Eötvös sorai tanúsítják: „Dobozy 's nejének halála, azon szerencsétlen helyzetnek jelképe, melyen a nemzet egy epocheában keresztül ment. Ön így fogta fel azt, 's igen helyesen az individuumokban fest egy egész korszakot." Eötvös, terve fonalát követve, szűkítette az értelmezés körét, s azt írta: „De Dobozy egyszersmint a Fejérvár}' nemességnek különös emléke. E hőstett Fejérváré, s az ottani nemességet dicsőíti." Székely eredeti magyarázata azonban jobban megfelelt annak a programnak, amelyet ekkor már - nemzeti képcsarnok-tervével is összefüggésben - kidolgozhatott, s amelyre Eötvös úgy hivatkozott, mint egy „compositio sorozat[ral, melyben történetünk fő momentumait kívánná ábrázolni." Székely figyelmét - egy későbbi, 1867 utáni feljegyzése nyomán - „a nép szellemének forduló pontjai"-ként" értelmezett történelmi események ábrázolása kötötte le a hetvenes évek közepéig, s kevés, nyomtatásban megjelent írása közül az egyikkel, A mohácsi vészhez 1866-ban írt ismertetővel'", mintegy folytatta a Dobozi esetében csupán privátim elkezdett gyakorlatot, hogy művét tartalmi és formai szempontból is elemezze, a nézőket szándékáról, a képben ábrázolni kívánt „eszméről" tájékoztassa. Törekvése, hogy az „események belső értékét és jelentőségét híven tükröz[zej alkotásaiban", valamint hogy „individuumokban fesfsen] egy egész korszakot", egy igen átgondolt, sokszor talán túlzottan spekulatívnak is tűnő festészetet eredményezett, amelyet Palágyi Menyhért 1910-ben szimbolikus történelmi-drámai festészetnek nevezett. A festményhez mellékelt leírásával Székely egyébként áttételesen a Képzőművészeti Társulatnak azon alapszabályzatban lefektetett céljához is kapcsolódott, hogy „a képzőművészet körébe tartozó magasb elméleti, széptani, [etc.] tárgyakról [...] felolvasásokat tart s ugyan ezekre vonatkozó jeles munkákat kiad", illetve, hogy „jelesb művészi termékeket megbírál, e bírálataival is a művészet emelésére törekedvén" 11 , vagyis részt kívánt venni az általános műízlés javításában, a magyarországi művészetelmélet és kritika megalapozásában. íí. Lajos teste jeltalálása című képéről 1862-ben mondott véleményt egy műbíráló zsűri, amely jónak látta a bírálat szempontjait, „a mű legfőbb s föltétlen kellékeit" is rögzíteni, s e kellékek mentén haladva fejtette ki véleményét. 14 Székely képén elsősorban azt hiányolták, hogy nem derül ki egyértelműen, „kinek a hullája ez itt", valamint hogy túl sok teret szentelt a környezetnek, s a „részletezéssel az eszme kiemelkedésének" ártott. A következő évben jelent meg Székely Festészet és fényképelés című tanulmánya 11 , amely a 19. századi magyar művészet egyik legjelentősebb elméleti vitáját váltotta ki, jóllehet csupán Székely nézeteinek vitatásáról volt szó Barabás Miklós és Maszák Hugó részéről. 10 A tanulmány festészetelméleti szempontból is igen jelentős, hiszen Székely itt fejtette ki először és utoljára nyomtatásban a festészet általa fontosnak tartott alapelveit, felsorolva annak fő kellékeit, és hasonlóan járt el, mint a saját művéről véleményt alkotó
