Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
műbírálók, ugyanis ezek alapján vette számba a festészet és a fényképezés különbségeit. Hogy pontosan mi indította e tanulmány megírására, nem tudjuk, de három oka lehetett rá. Az első talán éppen a festészet „alkatrészei"-nek tisztázási szándéka volt, hogy nyilvánvalóvá tegye saját alkotói szempontjait és céljait, amelyek eltértek a íí. Lajos értékelési szempontjaitól, s a kritika alapján úgy érezhette, nem értették meg. Összevetve a Társulat bírálói, Than Mór, Orlai Petrics Soma és Frei Lajos 17 , valamint az általa felsorolt „alkatrészeket" 18 , az eltérés abban foglalható össze, hogy Székely nem annyira a történet tényszerű és lényegretörö, „világos" elbeszélésére helyezte a hangsúlyt, hanem annak formai kivitelezésére és a formai elemek - elsősorban a vonalak - „jérvényességére" (,,symbolismus"-ára). Ebben kétségkívül az is közrejátszott, hogy - mint maga is leírta - a festészet formai, az ö kifejezésével: „plasticai" oldalának a vizsgálata a két ábrázolási eljárás (a művészet és a fényképelés) összehasonlítására szolgált, tehát a művészet tartalmi oldalát, „embernevelő", „erkölcsi tulajdonságát" evidenciaként kezelte. Elméletében azonban a művészi alakítás alapelvei mellett, egy mű értékelésének kritériumait is megadta, s érdekes megfigyelni, hogy két évvel később a Társulat bíráló bizottsága, amelynek Székely maga is tagja volt, már a Festészet és fény képelésben felsorolt kellékeket vette figyelembe Barabás Miklós A Lánchíd alapkőletétele című festményéről mondott, egyébként igen elítélő, bírálatában. 19 A korábbi esetben azonban a bírálók és Székely felfogása között még azon „alkatrészek" vonatkozásában is eltéréseket tapasztalunk, amelyek a használt kifejezések alapján ugyanarra látszanának utalni. Lényeges különbség figyelhető meg ilyen értelemben a kép „lélektani" aspektusa értelmezésében. A bírálók „lélektani átérzés"-en azt értették, hogy „a művész [érezze át, és alakjaiban adja vissza] azon hatást, melylyet a felfogott esemény a csoportozat egyéneire gyakorolhat", tehát az alakok érzelem-kifejezésének természethű és okszerű ábrázolását. (Ebből a szempontból egyébként Székely képét kifogástalannak találták.) Székely esetében a „lélektani tartalom a kép czélja" és ennek a kelléknek a fontosságát a festészetben üjkeletű fejleménynek tartotta. Ez alá sorolta be azt, amit a bírálók az „előadás styljé"-n értettek, vagyis „az alapeszme természet- és okszerű kivitelét", valamint az ábrázolható tárgy kiválasztását és - ami talán a legfontosabb eltérés a „befejezett cselekményt, vagy a jelenet olyatén előadását, hogy annak mikénti bevégzését a szemlélő bizton sejthesse és képzeletében maga egészíthesse ki." Tehát az eseménynek nem az ábrázolt jelenet szereplőire, hanem a művészre, és azon keresztül a nézőre tett hatását helyezte előtérbe. A művész „öntudatos lélek", aki átgondolja és megfontolja az „események belső értékét és jelentőségét", és ezt az eszmét a formán keresztül közvetíti. Összefoglalva ezt még határozottabban úgy fogalmazta meg, hogy a „lélektani és a rythmikus elem a kép szerkezetéhez" tartozik. Végül ki kell emelni, hogy külön teret szentelt a festő saját „modorának", vagyis az „előadásnak", amely „megkülönbözteti az eredetit a másolattól." Érthető, hogy a kép egészére és annak mind az alkotó, mind a befogadó szempontjából szubjektív elemeire is odafigyelő, naturalizmusellenes Székelyt zavarták a kicsinyes értékelési szempontok és azok a kezdeményezések is, amelyek mellőzve a festészet alkatrészeinek összhangját megteremtő alkotófolyamatot, csupán gépies másolással és külsőséges kellékek alkalmazásával próbálták azokat az igényeket kielégítem, amelyekre nézete szerint csak a felkészült festő hivatott. így Maszák Hugó egy beszélgetésben felvetett ötlete, hogy történelmi festményekhez „tanulmányul" színpadiasan beállított, jelmezbe bújtatott modellekről kellene fényképeket készíteni, sodrából annyira kihozhatta, hogy az ötletet egyenesen kész képek készítésére vonatkoztatta, s ez, vagyis a „történelmi fényképelés" „eszméjének" tervbe vett „megvalósítása" (Maszák) volt a második ok, hogy cikkét megírta. Mindezt Maszák árulta el vitacikkének végén, amelyben egyes optikai és a perspektívát illető részletkérdésekben merült el, és védte az anyagi gondokkal küzdő festők kényszerszülte választását, a „fényképelést". Egyrészt indokolatlannak vélte Székely félelmét, hogy „a fényképek a művészetet háttérbe szorítják", másrészt a íényképeket igen alkalmas segédeszköznek tartotta, hogy „a művésznek tanulmányul" szolgáljanak, így éppen azt a szempontot nem vette figyelembe, amelyért Székely síkraszállt, aki már müncheni évei alatt rájött arra, hogy a természet után készült tanulmányokat a kép készítése közben félre kell tenni, és elsősorban „kívülről", emlékezetből kell dolgozni. 20 Egy helyes emlékkép, vagyis idea kidolgozása sok munkába kerül, tehát Maszák azon érvelése, hogy a fényképészet meggyorsítja és olcsóvá teszi a tanulmánykészítési folyamatot, csak tovább szíthatta Székely tüzét. Hiszen Székely indulata elsősorban azoknak a festőknek szólt, „kikben a művészi ihlettség csak igen alanti fokon állt, kik nem hatoltak annyira a művészet magasabb légkörébe, hol hivatásukról meggyőződvén, a művészetről semmi áron többé le nem mondanának." S ebben láthatjuk a harmadik okot, amely Székelyt tanulmányának megírására ösztönözte. Számára az egyik fő megélhetési forrást a portréfestészet jelentette, és úgy érezte, nagyobb a kereslet az olcsóbb fényképek iránt, s emiatt egyes festők megteszik, amit ő soha nem tenne - lemondanak a festészet nemesebb céljairól. Éppen ezért a fényképelés és a festészet összehasonlításában kizárólag az „arczképezést vesz[i] szemügyre, mely a festészetben is leginkább sorolható az általunk natúralismusmk keresztelt osztályba, bár a művésziesen fölfogott szép arczképtől minden esetre többet követelünk." Jóllehet végső következtetésében nem érezte veszélyeztetve a festészetet a fényképészet részéről, vitapartnerei által is érzékelt indulatában a szakmájának elkötelezett festő mellett az anyagilag érdekelt rivális is megnyilvánulhatott. Találva érezhette magát Barabás Miklós e kérdésben, hiszen épp ebben az időben hagyott fel a festészettel a fényképezés kedvéért 21 , másrészt mint a perspektíva szaktekintélye 22 , a művészet magasabb régióiba tartozónak érezhette magát. Kritikai hozzászólásában hasonló érveket
