Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

KATALÓGUS / CATALOGUE - A pasztellportrék. A nők dicsérete

Rippl-Rónai és az írók Hosszú és eseményteli pályafutása során Rippl-Rónai József sok művészi csoportosulással érintkezett. Szeretett jelen lenni kora kulturális életében, s nem volt ellenére környezetének tartósan ráirányuló figyelme sem. Szívesen tett eleget hivatalos felkéréseknek, baráti meghívásoknak és összejöveteleknek. Akár ambiciózus temperamentumából fakadt ez, akár éppen ambiciózus temperamentuma töltődött fel újra és újra ezekkel a találkozásokkal, tény, hogy Rippl-Rónaiban nem kell elszigetelt óriást látnunk. Tudatos emberi és inkább ösztönös, mint tudatos művészi elköteleződéseinek sorában külön fejezet illeti meg azt, amely a kortárs magyar írók egy bizonyos köréhez kapcsolta őt. Ez a kör a Nyugat volt. Amikor 1908-ban a folyóirat megindult, Rippl-Rónai már országosan ismert festő volt. Jó néhány év telt el azóta, hogy Ady Endre Párizsból publikálta róla azt a hízelgő tévhírt, hogy fiatalon együtt kóborolt Gauguinnel. Ahogyan Szomory Dezső vagy Justh Zsigmond franciaországi útjai a magyar tehetség próbakövei voltak, úgy Ripplé is. A nyugatosok úgy tekinthettek rá, mint egy emberöltővel korábban odaérkezett elődjükre, aki történetesen a festészet műfajában akart és tudott bizonyítani. Amit a Nyugat - kissé megkésve - beemelni igyekezett a magyar kultúrába, az impresszionizmus, a l'art pour Fart, a szimbolizmus, a szecesszió gondolati- és formakincsét, az Rippl-Rónainak Párizsban átélt valóság, személyes művészi élmény volt. Érthető, hogy franciaországi sikereire és hazatelepülésének történetére sokan voltak kíváncsiak. Amikor azután a Párizst megjárt, Adyval szólva „kaposvári magyar" 191 l-ben megírta Emlékezéseit, gyorsan elterjedt róla, hogy a tollat is épp olyan jól forgatja, mint az ecsetet. A Nyugat kiadásában megjelent könyv élőbeszédszerű előadásmódja, érzékletes, eleven stílusa, helyenként ízes magyar nyelve tiszteletbeli íróvá avatták őt. Hiába szabadkozott előszavában, hogy őt csupán „beugratták" ebbe a vállalkozásba, hiába nem volt titok, hogy a kéziratot Lengyel Menyhért stilizálta, a nyelvművész Kosztolányi Dezső még 1923-ban is így írt: „Rippl-Rónai több mint szakember, több mint nagy festő. Azt, hogy író - az írók közt is kiváló - tudom emlékiratai óta, s szívem mélyén állandóan érzem, hogy költő, varázsos, szeszélyes, boszorkányos, olyan, amilyen kevés él ma a föld hátán. Miért nem ír apró, japáni verseket is? Sárgát, halványlilát, kéket. Madár kóvályogna bennük, a víz fölött, örök délután sütne a piros abroszra, köd libegne, élőén, a haldokló fák fölött. Képei beszélni, sírni, rajongani akarnak, szavakat keresnek mibennünk."

1 Kosztolányi bókja nem puszta retorika, ha kissé redundánsra sikeredett is. A vizuálisan fogékony nyugatos írók, maguk is eleven költői képek alkotói, örömüket lelték a festőével közös művészi szemléletben. Tisztelték Rippl-Rónait, s büszkék voltak nyelvének értésére. Amikor Thomas Mann 1913 decemberében Magyarországon járt, Rippl-Rónai műtermébe szerveztek neki látogatást. Az író kísérője történetesen Kosztolányi Dezső volt. Csak sajnálhatjuk, hogy az ő arcképe sohasem készült el, s így nem is szerepelt Rippl-Rónainak azon az Ernst Múzeumban rendezett tárlatán 1923-ban, ahol néhány jeles írótársáét a nagyközönség elé tárták. Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Osvát Ernő, Schöpflin Aladár, Szabó Lőrinc képmásából egy kisebb portrégaléria állt itt össze. 1923. október 5-i levelében Rippl így írt Ernst Lajosnak: „Le akarom festeni mindazokat, akik ezt a viszontagságos kis maradék országunkat naggyá, kultúrájában elismertté teszik."

2 A művek tehát egy tudatos program keretében születtek. Mivel többségük már lényegében készen volt, a jövő idejű fogalmazás és az emelkedett hang inkább arra utal, hogy az arcképcsarnok a jelenleginél nagyobbra volt tervezve. A húszas évek elején a Nyugat már saját történelmet írt. Tisztában volt önértékével, irodalomtörténeti jelentőségével, az alapítók érdemeivel. A számvetésre kiváló alkalom volt éppen 1923 nyara, amikor is egy vígszínházi irodalmi délutánon Osvát Ernőt köszöntötték huszonöt éves szerkesztői működése alkalmából. Móricz Zsigmond összegzésében: vágjátok ki a Nyugat tizenöt esztendejét a magyar irodalomból, s mehettek vissza megfulladni a Szaharában."

3 Ez az alkotóközösség már kitermelte a maga klasszikusait, akik a Rippl által is megfogalmazott mérce szerint a külföld elismerését is meghozták, ugyanakkor számon tartotta a jövő reménységeit is, hiszen már a második generációt nevelte. Ha hihetünk az irodalomtörténetet író Schöpflin Aladárnak, folyamatosságának egyik kulcsa a konzervatív művészetpolitikával szemben kifejlesztett összetartozás-tudata. A Nyugat írói ismerték és figyelték egymás minden fontos írását, s reagáltak is rá. Kritikai teljesítményükből - éppen belterjességük okán - többnyire csak egymás bírálatára futotta. Ezt azonban olyan komolyan vették, hogy a vers-, novellavagy könyvbírálat többnyire irodalmi portrévá kerekedett. Ebben az alkotó egész habitusát igyekeztek megragadni. A művész arcát a legtágabb értelemben véve személyisége koncentrátumának, éthosza hordozójának tekintették. Azt tették tehát, amit a portréfestés többé-kevésbé mindig is feladatának vallott. Az idős Rippl-Rónai, amikor modelljét műtermében vagy a kávéházban tollal, krétával vagy ceruzával fölvázolta, ugyanazokat az emberi minőségeket kutatta, mint az írótársak. S mivel köztük élt, gyakran jutott ugyanarra a művészi eredményre. K. E. 1 Kosztolányi Dezső: Rippl-Rónai József. In: Egy ég alatt. Budapest, 1977. 36-37. Eredetileg: Színházi Élet, 1923. október 28. 2 MNG Adattár, ltsz.: 20046/1923. 3 Móricz Zsigmond: Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője. In: Osuáí Ernő a kortársak között. (Válogatta, összeállította és sajtó alá rendezte: Kőszeg Ferenc és Márványi Judit.) Budapest, 1985. 139.